Magyarként szerb előadáson román fordítást hallgattam, néha-néha pedig rápillantottam az angol feliratra… e néhány összetevő elég volt ahhoz, hogy egy életre megjegyezzem a csütörtöki napot, amikor beültem a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, azaz a TESZT egyik előadására. A varázsló című darabot adták elő a Zombori Nemzeti Színház társulatának tagjai.
„Eltenni a telefonunkat és figyelni a másikra… Van erre egy alkalmazás, úgy hívják: tisztelet”. Számomra ismeretlen szerző fogalmazta meg ezt a mai társadalomra egyre inkább jellemző gondolatot, ami arra késztetett, hogy megemeljem a nem létező kalapomat előtte…
Idén sajnos csak gondolatban jutottam el a csíksomlyói búcsúra… Szinte irigykedve néztem barátaim, ismerőseim fotóit a Facebookon, akik gyalogosan, szekérrel, vonattal, autóval hidaltak át több tíz, száz vagy ezer kilométert… Ilyenkor egyáltalán létezik távolság? Erre nagyon nehéz válaszolni…
Nem tudom miért, de úgy éreztem, ott a helyem… Talán a múlt év szeptemberi, nagykárolyi találkozó miatt, amikor sokat tanultam a szakmabeliektől, régi munkatársakkal találkoztam, értékes barátokra leltem. Valahogy most is ez vonzott, annak ellenére, hogy hivatalosan csak öt éve tartozom az idén huszonöt éves MÚRE-hoz, vagyis a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéhez.
Szinte „sorozatgyártásban” ír, férfi és női álneveket használ, az általa feldolgozott témák pedig olyan sokszínűek, hogy meg sem próbálkozom a felsorolással. Olvastam tőle történelmet, sci-fit, sőt romantikus regényt is egy csipetnyi szenvedéllyel, erotikával fűszerezve.
Figyelemkeltő hirdetőtáblák, szórólapok, molinók, programfüzetek, katalógusok, plakátok, és még sorolhatnám napestig… Látszólag minden rendben velük, találó a betűtípus, jó minőségű papírt használtak, témába vágó a fotó, elfogadható a műszaki szerkesztés, valami mégis sántít. Első ránézésre talán nincs is hiányérzetünk, aztán egyszer csak fejbe kólint valami… persze csak átvitt értelemben.
Hányszor hallottam már, hogy nő létemre beszéljek kevesebbet róla, úgysem érdekli az emberek nagy részét. Mindig furcsán néztek rám, amikor előhoztam, néha viszont barátokat is szereztem általa. Gyerekkoromban mondhatni ez folyt ki a tévéből otthon, tehát nem volt sok választásom, csak megszeretni vagy megutálni lehetett, középút nem létezett számomra. Szerencsére belehabarodtam.
Az újságírók általában nem írnak ódákat róluk, mással mennek kávézni, nélkülük viszont kockázatos bármilyen kiadványt megjelentetni. Nap mint nap szükség van rájuk, hisz az utolsó vesszőhibát is észreveszik a szövegben, ellenőrzik a mondatszerkezetet, és nem utolsósorban vadásszák a helyesírási hibákat.
Nyolc és fél éve kezdődött, lelkem legmélyén viszont már tízéves koromban meghódított. Életre szóló szerelem lett, amely mai napig lázba hoz, és ha egy hétig nélkülöznöm kell, elveszettnek érzem magam… Lehetek bárhol – buszmegállóban, munkahelyen –, érzem a ritmust, hallom a zenét, és csak nehezen tudom megállni, hogy ne tegyek meg pár lépést…
Fárasztó vonatozás, könyvvel a kezemben, és egyszerre utolért az álom… Körülbelül két óra múlva útitársaim tréfásan megjegyezték, hogy nem kellett volna sokat gondolkodniuk, hol hagytam abba az olvasást. Az egyik ujjam épp arra a sorra mutatott… Bár bágyadtságom miatt többször is félbeszakítottam a történetet, nem nyugodtam, amíg ki nem derült, milyen sorsra jutott a főhősnő, aki egy adott pillanatban úgy döntött, megválik az életétől… gyógyszer-túladagolással.
