Mennyivel könnyebb a komfortzónában, saját magunk által felállított határvonalak között üldögélni naphosszat, kibámulni a fejünkből, vagy néha megszólni a szomszédot, mert bőgeti a rádiót…

Hetek óta gyűjtögetem a különféle helyesírási hibákat, Facebookról, hirdetésekből, könyvekből… Lényegében nem volt nagy erőfeszítés, ugyanis néha akaratlanul jött szembe velem egy ordító elírás, amit nem tudtam mivel magyarázni. A sietséget, a felgyorsult életmódot is felhozhatnám mentségként, de meddig…

Nemrég négy könyvet olvastam ki egy nap, jobban mondva két óra leforgása alatt. Teljesíthető feladat, de nem mindegy, milyen olvasmányokról van szó. Ezek a kötetek bemutatkoztak, válaszoltak a kérdéseimre, kellemesen elbeszélgettünk, sőt az egyik még interjút is adott, miután befejeztem.

Ugye szeretjük, ha „fut a ház”, és már-már félcentis porréteg borítja a bútorokat, meg jó pár hónapos pókháló rajzol furcsa alakzatokat a szoba falára? Lehet, hogy nem bántja szemünket a kagylóban roskadozó mosatlan, sem pedig az egyre inkább felhalmozódó szemét, amely a hulladéktárolóból kikívánkozva orrfacsaró bűzt áraszt a konyhában… 

Ha valaki a cím alapján pikáns történetre számított, rögtön ki kell ábrándítanom, szó sincs semmiféle szerelmi légyottról. Egyszerűen csak arról, hogy becsületes vállalkozók is vannak, a cipészem pedig közéjük tartozik. Ezt már akkor is sejtettem, amikor három, egymástól teljesen független személy ajánlotta, azzal a kiegészítéssel, hogy ő a legjobb Temesváron. Ennek már két éve…

Ezt felelte édesanyjának egy hat év körüli fiúcska, amikor megkérdezték tőle, hogy szereti-e a nemrég született kisöccsét… Körülbelül én is így vagyok a versekkel, belelapozok egy-egy kötetbe, de képtelen lennék órákat tölteni az olvasgatással. Ma, a Költészet Világnapján kissé furcsának tűnhet, hogy nem zengek dicshimnuszokat a kedvenc költőkről, azok munkásságáról, de nincs szándékomban szépíteni a dolgokat. 

Ma átléptem a harmincas küszöböt, és őszintén bevallva, nem tudom, hogy örüljek, esetleg szomorkodjak miatta. Sokan azt mondják, a nőket megrémíti a harmadik X, mivel úgy érzik, hogy befellegzett a fiatalságuknak, és hirtelen nem tudják, merre tovább. (Amúgy a férfiakkal is hasonló történik, csak ők nem nagyon beszélnek róla.) Visszagondolva az elmúlt évekre, kénytelen vagyok beismerni, hogy értékes perceket, órákat, napokat vesztegettem el hiábavaló dolgokkal, önsajnálattal, sőt néha nem is volt kedvem felkelni az ágyból, mert azt hittem, én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon.

Ezzel bíráltak néhány éve, még általános iskolában. Már fogalmam sincs, mivel kapcsolatban jött elő, de az biztos, hogy egy életre megmaradt. Akkoriban szinte faltam a könyveket, volt olyan nyár is, hogy 20-30-at olvastam ki, persze így kevésbé vettem ki a részem a házimunkából. Nyolcadikban meg elkezdtem írni… titokban.

Még mondhatni zöldfülű voltam, amikor először szóba hoztuk, hogy egyre többen írnak helytelenül, kiadványok jelennek meg hibásan, és mivel adott a probléma, jó volna egy korrektúrára szakosodott vállalkozást elindítani… Azt azért mégsem, mert honnan szerzünk ügyfeleket, egyáltalán van valakinek szüksége arra, hogy egy ismeretlen személy belefirkáljon a gondosan megírt szövegébe, vagy esetleg finoman utaljon a helyesírási hiányosságaira? 

A folytatás sejthető...