Nyolc és fél éve kezdődött, lelkem legmélyén viszont már tízéves koromban meghódított. Életre szóló szerelem lett, amely mai napig lázba hoz, és ha egy hétig nélkülöznöm kell, elveszettnek érzem magam… Lehetek bárhol – buszmegállóban, munkahelyen –, érzem a ritmust, hallom a zenét, és csak nehezen tudom megállni, hogy ne tegyek meg pár lépést…

Visszaemlékezve a kezdetekre, elég nehezen indult a kapcsolatunk, egyszerre túl sok előírással szembesített, mintha gátat próbált volna szabni a szabadságomnak, az önkifejezésnek. Partner híján hamar feladtam, és úgy nézett ki, örökre elbúcsúzhatunk egymástól. Körülbelül négy év múlva újra felbukkant az életemben, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Időközben megismerkedtem a párommal, akivel közösen kezdtünk hódolni ennek a szenvedélynek…

A legelső versenyünkön (2008-ban) 

Hetente kétszer találkoztunk vele, néha rámosolyogtunk, máskor pedig szidtuk, amiért fájdalmat okozott. Sokszor a lábunkban, karunkban éreztük a vele töltött idő fáradalmait, de nem adtuk fel, valami mindig arra késztetett, hogy kitartsunk mellette. Először 2008 decemberében mértük fel tudásunkat szakmai zsűri előtt egy versenyen, akkor viszont csak kevésen múlt, hogy nem fordítottunk hátat neki. A látvány teljesen más volt, mint amit mi elképzeltünk… Egy évre rá újra megismétlődött az eset, de bármennyire csalódottak voltunk, szerencsére sikerült elkerülni a kenyértörést.

Az első dobogós helyezés küszöbén (2011-ben)

Közel másfél év szünet után váltás következett, új városban, más emberekkel, számunkra az volt az igazi kezdet. Lassan-lassan lépegettünk felfelé a szamárlétrán, az utolsó helyről a döntő közelébe kerültünk, aztán parkettre léphettünk a fináléban, később pedig harmadikok lettünk, majd eljött az az idő, amikor a dobogó legmagasabb fokára állhattunk. Sokan még ma is nekünk szegezik a kérdést, mit kapunk egy-egy sikerért cserébe, anyagilag megtérül-e egyáltalán, figyelembe véve az edzésekre, ruhákra, cipőkre, kiszállásokra költött összeget?

Talán Nagyváradon (2014-ben)

Ilyen szempontból határozott nem a válasz, de vannak olyan pozitív hozadékai, melyeket képtelenség pénzben felmérni. Az elmúlt évek során értékes barátokra leltünk általa, erősítette az önbizalmunkat, a mindennapi életben is felszabadultabbak lettünk, egyre jobban összekovácsolódtunk, közelebb vitt az egészséges életmódhoz, csiszoltuk a román nyelvtudást, és az önkifejezésben is sokat segített. 

Tavaly szeptemberben magasabb szintre léptünk, és bár egyesek szerint elkapkodtuk, huszonegy „nem hivatalos kategóriájú” verseny után kénytelen vagyok megcáfolni ezt a kijelentést. Igen, könnyebb lenne továbbra is gyűjteni a kupákat, érmeket, versenyről versenyre magunk alatt tudni a dobogót, de mi garantálná a fejlődést? Így legalább rá vagyunk „kényszerítve”, hogy tanuljunk a hibáinkból, felülmúljuk önmagunkat, és megpróbáljunk felzárkózni a többiekhez. Főként egy olyan mezőnyben, ahol jelenleg az is nagy öröm számunkra, ha két párost sikerül megelőzni a tíz-tizenöt évvel fiatalabbak közül… Következő alkalommal újabb lépést teszünk előre…

Mosolyogni is tudtunk Temesváron (2015-ben)

Hódolatom tárgyát valószínűleg leleplezték a fotók alapján… szinte oldalakat tudnék írni róla. Most visszafogom magam, és gondolatban felkészülök a ma estére, amikor egymás után két edzésen a standard és a latin-amerikai táncok világában (kedvenc korrektorom szerint egymás szemében) is elmerülünk. Számomra ez a legjobb módja egy világnap ünneplésének…

FRM