Vallja be fennhangon az egyik áruházlánc. Ha eltekintünk attól, hogy a második e betűre fölöslegesen került az ékezet, immár beismerhetem, én is (az vagyok). De nem Olaszországban, hanem Olaszországba, a napsütéses Itália vett le a lábamról néhány éve. Feltehetően a plakát készítői is erre gondoltak, ám a -ba helyett a -ban ragot illesztették a csizma alakú félsziget neve után.

Nem, semmiképp sem akarok most a népszerű magyar rockegyüttesről írni… Ezúttal egy falatnyi ruhadarabot szemeltem ki magamnak, amely nekünk, nőknek álmatlan éjszakákat okozhat, a férfiak érdeklődését pedig jócskán felkelti. Eddig sosem gondolkodtam rajta, honnan ered a megnevezés, egyszerűen tudomásul vettem, hogy van és kész.

Azt (is) mondják, hogy boldog-boldogtalan ért a sporthoz, amiből arra lehetne következtetni, hogy bárkiből lehet sportújságíró. Tényleg így van? A válaszokat nem mi adjuk meg, hanem Kádár Zoltán, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője, riportere, aki immár huszonegy éve dolgozik ezen a terepen. Mindenek mellett a magyar sportszaknyelvre is kitér. Mivel jó pár éve vagyunk kollégák, utólagos engedelmükkel a tegeződést választottuk.

Hiszem, hogy nem az. Talán könnyebb volna, ha nap mint nap nem rágódnék a következő bejegyzés tartalmán, a buborékokon, a fotókon, a szólásokon, sőt valószínűleg amiatt sem aggódnék, hogy egyáltalán megmarad-e az emberek fejében egy-két dolog abból, ami felkerül a világhálóra. Vagy csak rápillantanak és fejcsóválva görgetnek tovább.

Nem kell kivizsgálás, elég jól érzem magam… Csak ezek a furcsa szerepek… Ha jobban belegondolok, most blogger vagyok (dehogy), két perce szövegkovácsként ténykedtem, legutóbbi telefonbeszélgetésemkor unokatestvérré váltam, és így tovább. Sokszor fogalmam sincs, mit kell játszani… Kell egyáltalán? Néha nem akarok, a történések azonban rákényszerítenek.

S a többi, s a többi… Irigy vagyok. Mostanában mindenki ballag, volt évfolyamtársakkal találkozik, ráadásul elmegy vakációzni. Három hónapra... Én is csatlakozni akarok! Jaj, nem lehet, mivel már rég befejeztem az iskolát? Néhány éve duzzogtam, amikor valaki a fejemhez vágta, hogy most örülj, amíg diák vagy, mert, ha kikerülsz a nagybetűs életbe, egyáltalán nem lesz ilyen könnyű dolgod… Hülyeségeket beszél – gondoltam akkor…

Hajszoljuk… Hibátlannak akarunk tűnni, elképzeljük az ideális szülőt, társat, gyereket, pedagógust, lakást, életet… Szinte magunk előtt látjuk, már-már kinyújtjuk felé a kezünket, aztán szertefoszlik minden. Mégis folytatjuk az álmodozást, hisz az nem kerül semmibe… Szeretnénk, ha más is elhinné, hogy minden a legnagyobb rendben van, sőt az arcunkról sem hervad le soha a mosoly…

Éééén? Dehogy kiabálok, beragadt a Caps Lock, eszem ágában sem volt felemelni a hangom. Jól tudom, ha csupa nagybetűvel írok, úgy tűnhet, mintha üvöltöznék, pedig általában elég csendes vagyok. Ha bajom van veled, megmondom: telefonálok vagy elhívlak kávézni. Jó, akkor teázni. Kiagyalt párbeszéd, de a mai, számítógépes, okostelefonos, táblagépes világban elég életszerű…

Önök is szoros időbeosztás szerint élnek? Szinte minden napjuk be van táblázva? Előre tudják, hogy hétfőn 10 óra 15 perckor hová mennek, kivel találkoznak, vagy épp mi a teendőjük a munkahelyükön? Netán egy-egy hosszabb autós utazás során csak a legszükségesebb esetben állnak meg pihenni? Ugye ismerős helyzet? Nem akarom az egész blogbejegyzést teletűzdelni kérdésekkel, de csak így tudok rávilágítani arra, hogy milyen ritkán engedünk meg magunknak egy-egy rögtönzött kirándulást vagy találkozót a barátokkal… Pedig néha olyan jó lenne…

Szeretjük vagy sem… léteznek. Már első osztályban beléjük botlottunk, tanítóink pedig lelkiismeretesen próbálták elmagyarázni, melyik magánhangzóra tegyünk pontot vagy vonást… Sőt, a fejünkben egyre inkább elhatalmasodó káoszt tetézve, azt is elárulták, hogy bizonyos betűkre két pöttyöt, illetve két vonalkát kell biggyeszteni. Egyebek mellett így született meg a füzetben az i és annak hosszabb változata, az í, de az ö, ő is bemutatkozott.