A helyesírás őre

Az újságírók általában nem írnak ódákat róluk, mással mennek kávézni, nélkülük viszont kockázatos bármilyen kiadványt megjelentetni. Nap mint nap szükség van rájuk, hisz az utolsó vesszőhibát is észreveszik a szövegben, ellenőrzik a mondatszerkezetet, és nem utolsósorban vadásszák a helyesírási hibákat. 

Manapság – egy elcsépelt szókapcsolatot használva – rohanó világban élünk, ahol igyekszünk minél hamarabb befejezni a munkánkat, ritkán gondolva a minőségre. Nem nagyon számít, ha becsúszik egy-két baki, kihagyjuk a betűket, vagy magyartalan a mondat, a lényeg, hogy teljesítsük a kitűzött célt.

Az is szembetűnő, hogy egyre kevesebbet beszélünk egymással, inkább interneten kommunikálunk, olyan sajátos nyelvezetet használva, amely számos bírálatot kapott eddig. Rövidítünk, egyszerre több személlyel „chatelünk”, néha nem is emlékszünk, hogy hol hagytuk abba, hozzászólunk az egyik ismerősünk bejegyzéséhez, aki nem javít ki, ha elírtunk valamit…

10544400_642411645846142_5353445904036253353_n.jpg

Mindezek olyan dolgok, amelyektől egy korrektornak, a helyesírás őrének még a nem létező szőr is feláll a hátán… De ki is ő, és mivel foglalkozik?  Maga a korrektúra szó a latin „corrigo” (helyreigazít, kijavít, megjavít, helyesbít) igéből ered, művelője szüntelenül fejleszti magát. Egy napilapnál például ő nézi át utolsóként az újságíró által írt cikket, sőt a nyomdakész változat is hozzá kerül.

Bármennyire fáradt egy műsorújság vagy sportmelléklet átfésülése után, egyfolytában résen kell legyen, mivel nem mindegy, hogy másnap mi kerül az olvasó kezébe. Ha a figyelme mégis átsiklott egy-két hiba felett, mardossa az önvád, amiért nem összpontosított eléggé.

Legutóbbi bejegyzésemben megemlítettem a kedvenc korrektoromat, akinek kitartása, lelkiismeretessége példaértékű. G. E. – most csak a nevének kezdőbetűit használom – több mint húsz éve van ezen a pályán, és saját bevallása szerint eleinte megijedt, amikor rájött, valójában mekkora felelősséggel jár a munkája. Mégsem adta fel, és a mai napig úgy érzi, hogy kedvére való, kihívásokkal teli szakmát választott.

Napilapnál dolgozik, de más jellegű kiadványokat is szívesen javít. Magát a helyesírást magas fokú matematikának tartja, amelynek szerinte a nehézségében rejlik a szépsége, és talán annak örül a legjobban, ha elejétől a végéig „bábáskodhat” egy könyv születésénél. Amennyiben tanácsra van szükségem, bármikor felhívhatom, nemegyszer beszéltünk éjfél körül egy-egy kérdéses mondat, kifejezés kapcsán, és mindig a legjobb tudása szerint válaszolt.

Határidős munka esetén, éjszaka is képes ébren maradni, eltekintve attól, hogy szinte egész nap dolgozott, előbb, ahogy ő szokta mondani, „főállású anyukaként”, majd korrektorként a munkahelyén. Ma már ő az egyik szövegkovács, aki nélkül nehezen tudnám elképzelni a folytatást.

Két évvel ezelőtt ő fogalmazott meg egy üzenetet, amely a mai napig ott motoszkál a fejemben: „Amikor előveszel egy könyvet és elkezded lapozni, beleéled magad, megszűnik körülötted minden… olvasni az egyik legjobb dolog a világon”. Én hiszek neki…

FRM