Önök is szoros időbeosztás szerint élnek? Szinte minden napjuk be van táblázva? Előre tudják, hogy hétfőn 10 óra 15 perckor hová mennek, kivel találkoznak, vagy épp mi a teendőjük a munkahelyükön? Netán egy-egy hosszabb autós utazás során csak a legszükségesebb esetben állnak meg pihenni? Ugye ismerős helyzet? Nem akarom az egész blogbejegyzést teletűzdelni kérdésekkel, de csak így tudok rávilágítani arra, hogy milyen ritkán engedünk meg magunknak egy-egy rögtönzött kirándulást vagy találkozót a barátokkal… Pedig néha olyan jó lenne…

Néhány hete épp egy vasárnap délután tartottunk hazafelé, a fáradtságtól képtelen voltam a tájra figyelni, és elszundítottam. Egyik pillanatban, valahonnan messziről egy kérdés jutott el hozzám: – Milyen vár az? Nehezen kinyitottam a szemem és felnéztem rá… – Menjünk oda! – mondtam szinte gondolkodás nélkül. Alig egy perc múlva irányt váltottunk az autóval, és elindultunk az ismeretlenbe.

Épphogy elkezdtük a kalandozást a Nagyszebentől 16 kilométerre található Szelindeken (románul Șlimnic), kikerekedett szemmel néztem az egyik épület falán levő emléktáblákra, melyek Petőfi Sándort és Józef Bemet (sajnos elírták a nevét), azaz magyarosan Bem Józsefet ábrázolták… Egyik legnagyobb költőnk ezen a településen csatlakozott 1849. január 20-án Bem táborához, a német, román és magyar nyelvű feliratok pedig arról árulkodtak, hogy mindketten ebben a házban szálltak meg.

Néhány perc múlva, az ötvenméteres domb tetején Szelindek téglából épült várával néztünk farkasszemet. 1529-ben itt járt ecsedi Báthori István, 1602-ben Székely Mózes, majd 1705-ben a kurucok szintén megfordultak ezen a helyen. Sőt, 1816-ban a nyelvújító Kazinczy Ferenc is, aki így írt a településen tapasztaltakról:

„Szelindeken a nápész fogadós (franciául niais) a maga Hans Michel képével könnyen bánt velünk; kimondá, hogy neki semmije sincs s ment. Szekereink táskái nem voltak üresek s a fogadós ebédje nélkül is elleheténk, de a nap olvasztó hevében kiküldénk cselédinket aludttejért. Elindulék magam is, mert ez elég ürügy vala, beszédbe eredni velök, megtekinteni udvaraikat, architecturájokat, bútorjaikat. Koldulgatásomhoz egy tehetős gazdánál fogtam; annak gyaníttatá legalább a csinos ház s a cifra ablakrostély. […] A durcás szász laconicus feleletére méltóztatott s ámbár szólásom, öltözetem s beretvált ajakam nem mutatá neki, hogy társa nem vagyok, rám sem néze. Úgy hittem, szomorúságban van háza s továbbmentem. Így bána velem a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik.”

(forrás: K. F.: Erdélyi levelek. Kolozsvár, 1944, I. kötet, 135. oldal)

Mindössze három lejért lehetett meglátogatni a várat, persze, hogy nem fordultunk vissza. Bent mintha feléledt volna a történelem, és még azt is elnéztük, hogy néhány giccses tárgy került az ódon falak közé. A toronyból festői kilátás tárult elénk, csend volt, friss levegő, majd kis idő múlva néhány suhanc a harangot is megszólaltatta…

Ma már belegondolni sem merek, mi lett volna, ha félálomból felébredve, a várra nézve azt mondom: – Most sietünk haza, menjünk tovább! Minden bizonnyal szegényebbek lettünk volna egy élménnyel… néha megéri letérni a megszokott útról…

FRM