Húha! Már az ötvenedik bejegyzést pötyögöm be a számítógépbe. Szinte el sem hiszem, milyen gyorsan eltelt tíz hónap. Írtam a szövegeket, kedvenc korrektorom, Erika pedig szorgosan javított. Egyszer őt is sikerült meglepni. Akkor nem árultam el a témát, csak jeleztem, hogy érdekes lesz, olyan, ami őt is érinti. Miután elolvasta, csak ennyit írt vissza: „jól kibeszéltél a hátam mögött”.

Néhol ünnepelnek, máshol pedig a túlélésért küzdenek a magyar rádiózás napján. Tegnap, november 30-án a Szabadkai Rádióhoz látogatott a Szövegkovács, ahol a korántsem rózsás helyzet ellenére még tudnak mosolyogni az emberek. Már akik maradtak. Egy 47 esztendős rádió utolsó mohikánjai... Ezúttal nincs kérdezz-felelek, hanem Németh Ernő főszerkesztőé (a magyar nyelvű műsorok szerkesztősége) a szó, aki a végsőkig kitart. Az ő sorait olvashatják.

Sokáig a „nem játszom” volt a jelszavam, míg egyszer csak azon kaptam magam, hogy én is szervezem a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet és a Játszma.ro közös játékestjét, amiből végül délutántól éjfélig tartó játékmaraton lett. Még most sem török-zúzok a társasjátékokért, de már a saját bőrömön is tapasztaltam, hogy mennyire magával tud ragadni egy-egy jó hangulatú összejövetel. Felejthetetlen élmény volt, és szerintem nemcsak nekem, hanem másoknak is. Az újságírói énem azonban nem hagyott nyugodni, és néhány percre elraboltam a Játszma.ro egyik alapítóját, Csucsák Istvánt, aki a Magyar Társasjátékosok Romániai Szövetségének elnöke is.

Sosem tagadtam, hogy imádok táncolni. És azt sem, hogy a legjobbakat is követem. Na nem azért, hogy a következő edzésen én is úgy mozogjak, mint ők... nem élek álomvilágban. Csak jó tudni, hányadik helyen végeznek a romániai és a magyarországi párosok, kik állhatnak fel a dobogóra stb. Hétvégén is alig vártam, hogy végre kiderüljön, melyik kettős nyeri meg a WDSF amatőr latintánc-világbajnokságot Bécsben. Tévedés ne essék, eszem ágában sincs, hogy összefoglaljam a történéseket... Helyesírás szempontjából járnám körbe a témát... tánclépésekkel pontokba foglalva...

Egyik rendezvényt szervezi a másik után, közszolgálati rádiónál dolgozik, tartja a kapcsolatot a határon túli újságíró szervezetekkel és néhanapján szabadideje is van. Mai vendégünk Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke, akivel először tavaly szeptemberben, Nagykárolyban találkoztam személyesen. Majd Csíkszereda, Radnaborberek, Nagykároly és Nagyvárad következett, legutóbb pedig Vajdahunyadon beszélgettünk. Jövő tavasszal valószínűleg újra összefutunk egy szakmai találkozón, a helyszínről azonban még nincsenek információk.

Más témát akartam mára. Csak közben kis híján kiütötte a szemem, hogy eladó lányt keresnek a karácsonyi vásárba, súroló szivacsot árusít az egyik nagyáruház, és innen már nem sok kellett ahhoz, hogy elképzeljem, hol fogok találkozni a sétáló utcával.

Magyar nyelv napja Romániában? Hivatalosan? Ma már lehet ünnepelni. Mi egy kicsit visszamegyünk a kezdetekig, amikor csak gondolatként, majd törvénytervezetként létezett. Vendégünk Marossy Zoltán, Temes megye alprefektusa. A Bánságban egyre apadó magyarságról, valamint a választható magyarnyelv-oktatásról is szó lesz…

Szeptemberben hivatalosan is bemutatkozott. Szelfi, szelfi... ismételgetem magamban, ízlelgetem a szót, valahogy olyan idegen. Mások viszont nagyon jól ismerik, olyannyira, hogy bekerült A magyar helyesírás szabályainak 12. kiadásába. Ez van, fenntartásokkal, de el kell fogadni…

„Nincs sok különbség a vok és vagyok között, csak egy kis »agy«”. Reggel óta motoszkál a fejemben ez a kissé gunyoros mondat, amit valahol a világháló rengetegében olvastam. Ha valakinek netán a Kínából származó, főzéshez használt edény jut eszébe az első szóról, hessegesse el magától a gondolatot... az a wok, a vok pedig a vagyok rövidítése a közösségi oldalakon. Aztán van a vtok, ami akkor bukkan fel, ha például egy ismerős pár hogyléte felől érdeklődünk (Hogy vagytok?). Na, de lássuk, még milyen finomságokba botolhatunk bele.

Forrás: logika.network.hu

Mintha nagyítóval járnék nap mint nap… És állandóan nyitott szemmel, egyetlen pislogás nélkül. Vadászom a hibákat, csak épp nincs puska a kezemben. Még az hiányozna. Hány meg hány cégtábla, plakát roskadna össze egy-egy lövés után. Ott fetrengene magatehetetlenül a porban vagy a lépcsőn, segítségért kiabálva: – Megjavulok, megjavulok, csak ne bánts többet! Rémisztően hangzik, nem?