Mivel foglalkozik egy kultúrdiplomata? Tulajdonképpen kiket céloz meg a Bukaresti Magyar Intézet? Miért szervez rendezvényeket más településeken? Többek között ezekre a kérdésekre is válaszol mai vendégünk, Kósa András László, a Bukaresti Magyar Intézet igazgatója, aki már diákkora óta számos rendezvényen tevékenykedett a kulisszák mögött. András Marosvásárhelyen született, három éve viszont a román fővárosba szólította a munkája.

Kósa András László

– 2012-ben meghirdették az igazgatói állást a Bukaresti Magyar Intézetnél… jelentkeztél, elfogadták a pályázatodat, majd a fővárosba költöztél. Tisztában voltál akkor vele, hogy mibe vágsz bele?

– Már beleláttam a kulturális diplomácia intézeteinek működésébe, nagyon sok intézeti igazgatóval mondhatni baráti viszonyban voltam, a pozsonyival, a párizsival, de ismertem a brüsszeli működését is. A bukaresti igazgatókat nagyon jól ismertem, a sepsiszentgyörgyi fiókintézettel napi kapcsolatban voltam. Mivel a folyóirat szerkesztése kapcsán (s nemcsak) a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány működésében kvázi részt vettem, ráláttam a magyar kultúrdiplomácia Kárpát-medencei részére is, hiszen az egy kifejezetten a magyar kisebbséggel foglalkozó intézmény.

Természetesen – főként az államigazgatási bürokráciában – nagyon sok újszerű és kellemetlen helyzettel találkoztam, amelyek nagyon zavartak az elején. Időbe telt, amíg megszoktam, hogy különböző papírokat kell kitöltsek, mielőtt elhagyhatom a bukaresti állomáshelyemet.

Mivel diplomáciai térben végzem a munkámat, egyszerre két állam szabályozásának kell megfeleljek, tehát nem hághatom át a román jogszabályokat, viszont mégiscsak a magyar állam által meghatározott kereteket kell tartanom. Ezek nagyon sokszor álmatlan éjszakákat okoznak, de hála istennek, legalábbis nagyon bízom benne, a közönség nem látja, hogy ez mivel jár. Kívülről úgy tűnik, hogy az intézeti igazgatóknak nagyon jó életük van, mert állandóan kulturális rendezvényekre járnak, koncerteket hallgatnak, filmeket néznek…

Látogatóban Temesváron

Emögött nagyon sok háttérmunka van. Néha megkönnyíti a dolgokat, hogy vannak olyan munkatársaim, akik korábban kezdték, mint én, de olyanokkal is dolgozom, akik velem együtt kerültek oda, és nagyon lelkiismeretesen végzik a munkájukat… ez nagyon fontos támasz. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy ez nem nyolcórás munka.

Nem arról szól, hogy reggel bemegyek, délben felállok és hazamegyek, hanem reggel bemegyek, este rendezvényen vagyok és utána eltakarítom a maradványokat, majd kezdődik minden elölről. Habitus kérdése, hogyan éli ezt meg egy intézetigazgató. Van olyan kultúrdiplomata, aki azt mondja, hogy néhány nagy rendezvényt kell szervezni, és azokról beszélnek majd hosszú időn keresztül. Több hónapos kemény munkával készülnek rá, utána szintén jó pár hónapig tart a lezárási, elszámolási, beszámolási folyamat.

A másik szemlélet szerint gyakran kell rendezvényt szervezni, ami legalább annyi macerával, problémával jár, hiszen egy kisebb rendezvénnyel is nagyon sok munka van, legfeljebb el vannak osztva a feladatok. Kérdésedre visszatérve, az elején tényleg nagyon sok álmatlan éjszakám volt. Egyszer csak hajnalban felébredtem, hogy valamit gyorsan meg kell írjak, bekapcsoltam a számítógépet és hozzáfogtam. Mindig vannak újszerű helyzetek… fel kell készülni arra, hogy bármikor jöhet valami váratlan…

Médiahatóságok konferenciája

– Említetted, hogy kétféle út van… A kultúrdiplomata kevés nagy rendezvényt, illetve több kicsit szervezhet. Te melyik típusba tartozol?

– Nálunk az intézetben szinte mindennap van valamilyen rendezvény. Sok klubjellegű eseményt szervezünk, ami azt jelenti, hogy heti, havi rendszerességgel találkoznak különféle csoportok, érdeklődési körűek, ha úgy tetszik, művészeti ágak képviselői. Például van havi irodalmi szalonunk, havi magyar borkóstolónk, havi táncházunk, heti közgazdász-találkozónk… ezek mind kiszámíthatók, tudjuk, hogyan zajlanak.

Vannak eseménysorozataink, ilyen például az Erdély másfél évszázadát feldolgozó történelmi előadássorozatunk, ami valamivel több mint másfél éve tart: minden hónap utolsó szerdáján van egy előadás az 1848–1989 közötti Erdély történelméről, és kifejezetten románoknak és román nyelven zajlik. Természetesen vannak nagyobb rendezvényeink, ilyen a Magyar Zene Fesztivál minden év májusában, a Bukaresti Magyar Filmhét novemberben, tehát jó néhány nagyobb lélegzetvételű rendezvényt szervezünk.

Kifejezetten Bukaresti Magyar Fesztivált vagy Bukaresti Magyar Hetet nem tudunk szervezni, mert egyrészt nincs akkora pénzügyi keretünk, másrészt meg azt gondolom, hogyha van egy ilyen gyönyörű épülete az intézetnek, mint amilyen a miénk, azt folyamatosan ki kell használni. Örülök annak, hogy vannak vendégszobáink, amelyekben irodalmárokat, zenészeket, történészeket, filmeseket tudunk elszállásolni. Reggel, miután felébrednek, lemennek kávézni, megismerkednek egymással… már közös produkciók is születtek.

Közönség a Bukaresti Magyar Filmnapokon

Ebből a szempontból intézetként működik a Bukaresti Magyar Intézet, ugyanakkor egyfajta kulturális irodaként is, ami külső rendezvényekhez ad valamilyen háttértámogatást. Ahogy annak idején a pályázatomban is hangsúlyoztam – ezért vagyok most Temesváron is –, hogy megpróbálok nem Bukarestben ragadni. Rengeteg feladat van ott is, ám azt gondolom, legalább olyan fontos Tulceára, Jászvásárra menni, de olyan is volt, hogy Târgoviștere és Giurgiuba is vittünk rendezvényt, hamarosan Craiova következik. Olyan településekről van szó, ahol – azt is mondhatnám – véletlenül sem találkozunk magyarokkal.

A Bukaresti Magyar Intézetnek nemzetpolitikai küldetése is van: például támogatjuk a Hunyad megyei Magyar Filmnapokat és a Temesvári Magyar Filmnapokat, emellett nagyon fontosnak tartom, hogy Kolozsváron és Marosvásárhelyen is rendszeresen legyen rendezvény. Már a román kulturális világ is felfigyelt ránk… ha eljutok valamely román intézmény eseményére, rögtön odajön hozzám az igazgató és megkérdi: áruljam el, hogyan csinálom, mivel kevesen vagyunk, mégis állandóan van valamilyen rendezvény nálunk. Ők többen vannak, több pénzük van, mégsem tudnak ilyen tempót diktálni. Azt gondolom, ez hozzáállás kérdése, de azon is múlik, mennyire odaadó az a munkatársi gárda, amellyel együtt dolgozol.

Kellékek a dzsesszkoncerthez

– Eszerint odaadó munkatársak vannak melletted…

– Minden kollégámnak megvan a saját területe, amivel foglalkozik: zenei referens, irodalmi titkár, filmes referens stb. Bár egyeztetünk, alapvetően az ő ötleteik valósulnak meg. Tehát, amikor elkezdünk tervezni, szerintem a zenei referens jobban tudja, melyek azok a magyar zenei trendek, amelyek érdekelhetik a románokat is… így nem én kell kitaláljam. Ha az elképzelése megvalósul, az óriási elégtételt jelent számára is, legyen szó koncertről, filmvetítésről vagy irodalmi találkozóról. 

– Említetted a román intézmények vezetőinek a reakcióját, de a konkrét célközönség hogyan fogadja a rendezvényeket Bukarestben vagy máshol?

– A különböző jellegű, típusú, műfajú rendezvényeinknek immár megvan a saját közönsége. A Bukaresti Magyar Intézet eljutott arra a szintre, hogy ha meghirdetünk egy komolyzenei koncertet, arra tényleg a szakmai közönség krémje jön el. Kicsi a koncerttermünk, de a résztvevők pontosan tudják, mire számíthatnak. Ennek köszönhetően nagyon pozitív a visszajelzés a szakma részéről. Például október 23-án Zalai Antal világhírű hegedűművész lépett fel, megkerestük az állami rádió koncerttermét és a rádió zenekaránál rákérdeztünk, hogy lennének-e partnereink a magyar nemzeti ünnep alkalmával egy ilyen rendezvényen, és azonnal igent mondtak.

Ugyanakkor nagy híve vagyok annak, hogy legyen egyfajta párbeszéd a román és a magyar filmesek között, aminek a végeredménye akkor látszik, ha koprodukciók is születnek. Az elmúlt években mindig volt román–magyar koprodukció, és valamilyen formában mi is be tudtunk kapcsolódni. Képtelenek vagyunk anyagilag támogatni egy film elkészülését, de tudunk szállást adni. Vagy összehozzuk a magyar és a román filmeseket, hogy találkozzanak, beszélgessenek, és elkezdődhessen a közös munka.

– A hétköznapi emberek hogyan fogadják a rendezvényeket? Akik nem irodalmárok vagy zeneértők? Mert nekik is szólnak…

– A Magyar Filmhét, a Magyar Zene Fesztivál fogadtatása például teljesen kiszámítható… várja a közönség, folyamatosan telt ház előtt zajlik, van azonban néhány teljesen újszerű rendezvény, amelyre nehéz becsalogatni a hétköznapi embereket. Emiatt trendi helyszíneket választunk, 2013 tavaszán például egy reklámügynökség garázsában szerveztük meg Hermann Levente és Szász Sándor marosvásárhelyi, jelenleg Budapesten élő festőművészek kiállítását.

Körülbelül ezerfős közönséget mozdított meg, de ehhez az is kellett, hogy a reklámügynökség is mellénk álljon. Az intézetbe biztosan ennek töredéke, olyan 20–50 ember jött volna el, mert ugye, más a hatás, másképp jut el a hír az emberekhez… Zseniális dzsesszkoncertjeink vannak, amelyeket, ha kiviszünk egy jól ismert dzsesszklubba, óriási az érdeklődés. A Colectiv klubban történt tragédia óta a bukaresti szórakozóhelyek nehezebben fogadnak be rendezvényeket, ezért mostanában több koncertet is szerveztünk az intézetben.

Sárik Péter dzsesszzongorista

Változó létszámú a közönség, van, amikor valóban telt ház van, de főként szakmabeliek jönnek el. Azt biztosan nem érjük el, hogy a fővárosi közönség úgymond egy tömbként álljon sorba a Bukaresti Magyar Intézet előtt, és állandóan jöjjön a rendezvényekre. Én mégis hiszek a klubjellegű eseményekben, amelyeken keresztül kifejezetten érdeklődőket lehet elérni, később fontos együttműködések születnek ezekből.

Tóth Viktor szaxofonos, Gyárfás István dzsesszgitáros vagy Sárik Péter dzsesszzongorista már annyira nagy névnek számítanak úgymond a román dzsessz világában, hogy már tőlünk függetlenül hívják meg őket, mi legfeljebb partnerei vagyunk egy-egy eseménynek. Kifejezetten román zenészek akarnak velük játszani, olyanok, akik meg tudják mozgatni a közönséget, ezáltal pedig ők is rögtön bekerülnek ebbe a körforgásba. A kiállításainkat is igyekszünk sokszínűvé tenni, vagyis a festészeten, szobrászaton, fotózáson kívül más dolgokat is próbálunk behozni, és mindig kitaláljuk előre a hosszútávú koncepciót. 

Évente két erdélyi fiatal képzőművésznek biztosítunk bemutatkozási lehetőséget, de ahhoz, hogy meg tudjam szólítani egy kvázi ismeretlen vagy csak nagyon a vájt fülűek által ismert fiatal művésszel a román közönséget, olyan szakmabelit kell meghívjak a megnyitóra, aki a román képzőművészeti világban is ismert. Az már rangot ad a fiatal képzőművésznek, persze felelősséggel is jár, hiszen nagyon komolyan el kell gondolkodjon azon, hogy mi lesz a kiállításból. Például egy képzőművészeti szövetség elnöke nem fog diplomáciai okokból szépeket mondani arról, ami mondjuk szakmailag nem hiteles vagy nem jó…

Nem szabad letagadni, hogy az intézet közönségében van néhány ember, aki kifejezetten azért jár a rendezvényekre, mert mindig abban reménykedik, hogy lesz valamilyen étel vagy ital. Pontosan tudja, mikor van március 15-e, de ugyanúgy a lengyel intézet, a cseh centrum rendezvényeire is elmegy. 

Pillanatkép az egyik rendezvényről

– Az eddigi tapasztalatok alapján szerinted mennyire fontos, hasznos egy-egy ilyen intézet munkája?

– Nagyon-nagyon fontos, mert sok mindent el lehet érni, hidakat építünk. Amikor megírtam a pályázatot, legfőbb gondolatom az volt, hogy megérteni és megértetni. Alapvetően sok minden változhat azáltal, hogy bevonzzuk a román közönséget egy magyar eseményre. Például a történelmi sorozatnál sok szkeptikus, történelem iránt érdeklődő személyt látunk, aki úgy ül be a rendezvényre, hogy „na, halljam, mit mondanak a magyarok Erdély történelméről”.

Végül nemegyszer szakmai viták alakulnak ki, amit nagyon fontosnak tartok. Emellett magyar irodalmi művek jelennek meg románul, ezért sokat egyeztetünk a kiadókkal, amelyek jelezték, hogy egyre kevesebb a fordító. Mi ebben segítünk, és most már elmondhatom, hogy ezen a téren is elkezdődött a változás. Kemény István verseskötetét például Doșa Andrei nevű fiatal brassói fordító fordította románra, és már meg is jelent.

Dragomán György könyvének bemutatója

A kiadók legtöbbször úgy jelentetnek meg egy magyar művet románul, hogy elolvassák az angol vagy német fordítását és abból ültetik át románba. Ezzel már olyan sokat torzulhat a mű, hogy jobbnak látjuk, ha mi is segítünk, így egyből románra fordítják a magyar nyelvű könyveket. Az is előfordult, hogy egy bukaresti animációs filmfesztiválon két magyar rendező által készített film nyerte a fődíjat, és az jelent meg a nevük mellett, hogy Franciaország. Ők valóban a Moholy–Nagy Művészeti Egyetem munkatársai, és valóban egy olyan filmet készítettek, ami magyar–francia koprodukció, de ők mégiscsak magyar filmrendezők.

Ezt viszont nagyon nehéz megértetni a román közönséggel, nem rossz szándék van mögötte, hanem annyira globalizálódott a világ, hogy ha valaki magyarként alkot Németországban, automatikusan németté válik a románok szemében. Gyakran hangzik el az, hogy magyar etnikumú románokról van szó, tehát nem azt mondják, hogy erdélyi magyarok. Mi ezen tudunk változtatni, és ebből a szempontból is fontosnak tartom az intézet létezését.

Rendezvény a Petőfi Házban

Bukarestben van egy Petőfi Ház, amely kifejezetten magyarok számára szervez kulturális rendezvényeket, ezért nekünk az a feladatunk, hogy inkább a román közönség felé nyissunk. Más a helyzet, amikor Temes, Hunyad, Szeben megyei magyar szórványközösségek számára koordinálunk valamilyen kulturális rendezvényt, például támogatjuk a filmnapok szervezését vagy turnét szervezünk egy zenekarnak. Sokat segíthetünk ezeknek a közösségeknek azzal, ha filmeket juttatunk el hozzájuk, segítünk a szervezésben, támogatjuk elképzeléseiket. Ez is az intézet feladata.

Kérdezett: FRM

A fotók forrása: Kósa András László, a Bukaresti Magyar Intézet, valamint a Temesvári Rádió Facebook-oldala, a www.jegy.hu, illetve a www.petofihaz.ro.