Az elmúlt években úgy tűnhetett, mintha a legeslegszigorúbb tanító nénik dolgoznának a Szövegkovács műhelyében, és csak arra várnának, hogy valaki tévedjen. Ez főként szakmai ártalom a részükről, hisz nap mint nap hibát keresnek a különféle szövegekben, azonban nekik sincs receptjük a tökéletességre. Ugyanis nincs tökéletes ember, tökéletes munka, bármennyire is szeretnénk ezt elhitetni magunkkal és másokkal.

Így is lehet dolgozni (fotó: Gerd Altmann, pixabay.com)

Jómagam – immár tizenöt éves újságírói tapasztalattal – körülbelül három és fél évtizedig hajszoltam valamit, amit sohasem fogok elérni. Nem is kell. Mostanra belefáradtam abba, hogy egyfolytában harcoljak a helyesírási hibák ellen, és közben ujjal mutogassak másokra.

A Szövegkováccsal 2012 nyarán kezdtem foglalkozni, és azóta napról napra javul a helyesírásom, noha korábban sem volt csapnivaló. Sokat tanultam a két kolléganőmtől, Gergely Erikától és Horváth Évától, illetve Benedek-Székedy Sándor kollégámtól, aki körülbelül két éve csatlakozott a csapathoz. Mivel tudtam, hogy nálam is jelentkezhet a szövegvakság, ragaszkodtam hozzá, hogy átnézzék a szövegeimet, még akkor is, ha úgy éreztem, nincs hiba bennük.

2015-ben a MÚRE díjazottjai között (fotó: Forró László)

Ezt a bejegyzést azonban egyikükkel sem olvastattam el, főként azért, mert végre felvállalom azt, hogy nem vagyok robot, és nálam is becsúszhat egy-két elírás vagy helyesírási hiba. Ha épp könyvet írnék, megkérnék egy szerkesztőt és egy korrektort, hogy tüzetesen nézze át a kéziratot, de ma – egy ilyen rövid szövegnél – vállalom a kockázatot.

Most pedig szeretném elmesélni, hogy mihez vezetett a tökéletes szöveghez való ragaszkodásom: írás közben sohasem engedtem szabadon magam, görcsösen igyekeztem a lehető leghelyesebben fogalmazni, majd többször is elolvastam, sőt elolvastattam, amit írtam, és miután közzétettem egy-egy bejegyzést, kis híján a körmömet rágtam amiatt, hogy valaki mégis felfedez egy-két hibát benne. Igen, féltem, olyan érzésem volt, mintha egy sötétbe burkolózó alak állandóan azt lesné, hogy mikor hibázom, és ha végre tetten ér, könyörtelenül lecsap rám. Közben arra is rádöbbentem, hogy az olvasók sem egyformák: néhányan nyilvánosan „szólnak be”, mások pedig üzenetben vagy e-mailben hívják fel a figyelmemet az esetleges hibáimra. Kik szeretnének valóban segíteni nekem?

Körülbelül így „támadtak” a gondolatok (fotó: Gerd Altmann, pixabay.com)

Az elején azt írtam, hogy belefáradtam a helyesírási hibák elleni harcba… Nem adom fel, amit elkezdtem, csupán arra utaltam vele, hogy ezentúl másként szeretném megközelíteni a témát. Ugyanis mindig idegesített, ha valaki ezzel a mondattal zárt le egy vitát: „Mert én azt mondtam!” Magyarázat nélkül. Ha visszagondolok az elmúlt néhány évre, be kell ismerjem, hogy legtöbbször én is hasonlóan cselekedtem. Egyfolytában azt szajkóztam, hogy helyesen kell írni, de csak néhányszor fűztem hozzá, pontosan miért (érdemes).

Ez nem segít (fotó: Tumisu, pixabay.com)

Én miért igyekszem helyesen írni? Elsősorban azért, mert szeretném, ha az olvasó rögtön megértené a mondanivalómat, és nem kellene azon rágódnia, hogy pontosan mit is akartam üzenni neki. Erről eszembe jutott egy saját élmény tavaly nyárról: körülbelül négy órán keresztül merültem bele egy regénybe az egyik parkban – ugyanúgy, mint gyerekkoromban –, és alig vettem észre az idő múlását, illetve a körülöttem lévő embereket. Hálás voltam a kiadónak azért, mert olyan szakembereket alkalmazott, akik alaposan átnézték a kéziratot, ezzel is megkönnyítve és élménnyé „varázsolva” az olvasást.

Mintha magamat látnám (fotó: Phan Minh Cuong, pixabay.com)

Mivel korábban saját könyveim is megjelentek, fontosnak tartottam, hogy lehetőleg ne maradjon bennük hiba, mert nem akartam kitolni az olvasóval. Persze, aki mindenáron fel akarna kutatni egy-két elírást, valószínűleg találna. És hogyan gondolkodom a hibákról cégvezetőként? Mit szólnának az emberek, ha valamelyik reklámszövegem hemzsegne a helyesírási hibáktól, főként úgy, hogy közben a helyesírás-ellenőrzés fontosságát hajtogatom? Vajon rám bíznák a könyvüket? Azt hiszem, nem. 

Marosvásárhelyen Bögözi Attilával (fotó: Farkas-Ráduly Sándor)

Bár korábban említettem, hogy nincs tökéletes szöveg, senkit sem akarok lebeszélni a helyesírási hibák kiküszöböléséről. Szerencsére manapság számtalan helyesírás-ellenőrző eszközt vehetünk igénybe, és valószínűleg az ismerősök között is vannak olyanok, akik szoros barátságban vannak a szabályzattal.

Ma teszek egy fogadalmat: lemondok a szigorú tanító nénis stílusról, mivel a Szövegkovács blogja és Facebook-oldala főként azokhoz a mindennapi nyelvhasználókhoz szól, akik jobban szeretik a könnyed hangvételű, azonnal hasznosítható ötleteket, mint az ostorozó kritikával fűszerezett, nehezen emészthető szabálymagyarázatokat. Az igényesség azonban továbbra is a legfőbb társam lesz ezen az úton, hisz csak általa tudok fejlődni… és másokat is erre ösztönözni.

Farkas-Ráduly Melánia