Azt (is) mondják, hogy boldog-boldogtalan ért a sporthoz, amiből arra lehetne következtetni, hogy bárkiből lehet sportújságíró. Tényleg így van? A válaszokat nem mi adjuk meg, hanem Kádár Zoltán, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője, riportere, aki immár huszonegy éve dolgozik ezen a terepen. Mindenek mellett a magyar sportszaknyelvre is kitér. Mivel jó pár éve vagyunk kollégák, utólagos engedelmükkel a tegeződést választottuk.

– Sportos családban nőttél fel… 

– Édesapám többszörös országos bajnok tornász volt. Többek között eljutott a 1964-es tokiói olimpiára, ahol csapatban a 12. helyet szerezte meg. Sportolói karrierje után pedig edzőként tevékenykedett a marosvásárhelyi Iskolás Sportklubnál, ahol több kiváló versenyzőt készített fel. Édesanyám is sportolt, atletizált, bár ő nem olyan magas szinten, de középiskolás korában több országos versenyen is részt vett.

 – Mióta vagy sportszerkesztő, sportriporter? Mi vezetett erre a pályára?

– Sportban nevelkedtem, sporttal foglalkoztam világéletemben, de sohasem gondoltam volna, hogy valaha is újságírói pályára lépek… 1994-ben találkoztam először a sportújságírás gyakorlásával, addig csak olvasóként szemléltem az újságokat. A Marosvásárhelyi Rádiónál kerestek a magyar sportszaknyelvet ismerő bedolgozót. Mivel én Nyíregyházán végeztem a tanárképző főiskolát, matematika-testnevelés szakon, ezért nem volt különösebben nehéz dolgom a szaknyelvvel. Nyilván előnyben voltam a hazai társaimmal szemben, akiket csak románul tanítottak a testnevelés szakon.

Kézilabdapályán (forrás: Facebook)

– A sporthoz mindenki ért, mondják nagyon sokan. Ez azt jelenti, hogy bárkiből lehet sportújságíró?

– Annyit pontosítanék, hogy a focihoz és a politikához ért mindenki, és hál’ istennek a sport nem csak fociból áll. Abból lehet az igazán jó sportújságíró, aki minél több sportágat sajátít el. Nem feltétlenül a gyakorlatban – bár jó lenne néha, ha a sportújságíró is űzte (volna) az a sportágat, amelyikről ír, beszél –, hanem elméletben sokat kell tudnia arról a sportágról. Szinte mindegyikről valamit, és ha olyan szerencsés, hogy szakosodhat, akkor arról majdnem „edzői” szinten.

 – A szerkesztőségekben a sport mondhatni megtűrt rossz, a kollégák, a főnökök nem nagyon szeretik, a hallgatók, olvasók, tévénézők viszont igénylik. Mennyire látod ezt a feltevést megalapozottnak?

– Nekem is meg kellett küzdenem ezzel. Amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz kerültem, hetente csak egy 1 órás sportműsor volt, azóta napi ötször 5 percben számolunk be a hallgatóknak az eseményekről, illetve hetente kétszer egy órában háttérrel is jelentkezünk a „Kispad” című műsorunkban. Ezenkívül pedig rendkívül népszerűek az élő sportközvetítéseink, melyeket mi kezdtünk el először magyar nyelven a hazai rádiókban. Úgy gondolom, azáltal, hogy közel hozom adáskörzetünk sportolóit a hallgatókhoz, olyanok is odafigyelnek a sportra, akiket kevésbé érdekel, de kíváncsi a „szomszéd gyerek” teljesítményére. No meg vannak nagyon sokan olyanok, akikhez rajtunk keresztül jut el a világ és benne a magyarság sportteljesítménye.

Munka közben (forrás: Facebook)

– Sportriporterként számos rangos eseményre jutottál el, többek között a londoni paraolimpiára is. Leírható szavakban, amit ott tapasztaltál?

– Nem. Ahhoz egy egész könyv lenne szükséges, amelyet 95%-ban meg is írtam…

– Mennyire ismert a magyar sportszaknyelv itt Romániában? Mit teszel azért, hogy még jobban megismerjék?

– Rengeteg a hiányosság, de annak köszönhetően, hogy magyar nyelvű sportcsatornákat is lehet vételezni Erdélyben, illetve mi is és az újságok is igyekeznek helyesen fogalmazni, valamennyire javult a helyzet. Mindig igyekszem a helyes szakkifejezéseket használni. A „corner” az szögletrúgás vagy sarokdobás, az „ofsaid” is les, a taccs partdobás, a bíró pedig a játékvezető és nem a játékirányító. És a „gurulóátfordulás előre” az pedig a bukfenc...

– Gyakran olvasni, hallani a magyarországi sportösszefoglalókban, hogy X. Y. csapat a Cluj Napoca vagy az Oradea ellen játszott. Ez nem zavar? Te mit teszel, amikor egy itteni alakulat például egy vajdasági vagy kárpátaljai településen lép pályára, amelynek magyar neve is van?

– Az én helyzetem más, hiszen átérzem, értem a vajdaságiak, a kárpátaljaiak helyzetét is. Beszélgettem magyarországi kollégákkal, és ők mondták, hogy hivatalosan a nemzetközi sportszövetségek honlapján így szerepel a csapat neve, és sajnos sokszor nem is tudják, hogy annak a településnek magyar megnevezése is van. A műveltebbek odateszik a település nevét magyarul is, akik ismerik a helyzetünket, azok természetesen a romániai, kárpátaljai stb. települések magyar neveit használják. Furán hangzik egy magyar újságban mondjuk egy FC Odorheiu Secuiesc, még furábban a FC Odorheiu Secuiesc Székelyudvarhely a magyarul helyes székelyudvarhelyi labdarúgó- vagy futballklub helyett.

Néhányan a MÚRE PRESSing nevű csapatából

– Nemrég olvastam egy sportos mondatot, ami így kezdődik... „Amikor a lányokat fejben megroppintották…” Csak sejtésem van, hogy ez mit akar mondani…

– No, itt lép érvénybe az örökös mondás: „Minden fejben dől el.” Ha ott valaki megroppan, akkor az ellenfélnek nyert ügye van. Ezért – és természetesen az eredménykényszer, illetve a magas pénzjutalmak miatt – lett nagyon fontos a sportpszichológusi szakma.

– Egy másik érdekes mondat… „Dadog a pakk a boton” (szerk. megj. – jégkorongról van szó) Mit jelent, és egyáltalán muszáj ennyire magyarosítani a szakkifejezéseket?

– A pakkot szokták használni a korong angolos megnevezéséből eredően, amolyan fellengzősnek hat, kissé úrias, de még a jó ízlés határán belül van. Az említett kifejezés viszont szenzációsan tudja érzékeltetni, hogy nem megy minden simán. Néha nagyot tud színesíteni a közvetítéseken egy, a mindennapi életből vett hasonlat, mert azt azok is megértik és felfigyelnek rá, akiket amúgy nem köt le nagyon a sport, mert nem értenek annyira hozzá, vagy mert nem ismerik behatóbban a közvetített sportágat.

– Véget ért vagy véget értek az I. Európai Játékok?

– Véget ért az európai vagy olimpiai játékok versenysorozata vagy záróünnepsége, vagy csak egyszerűen az olimpia, de a játékok véget értek.

A mikrofonnál (2015 májusa)

– Tagja vagy a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) PRESSing nevű csapatának. Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzésed?

– Nem tudom, de tényleg. Évente több mint 20-30 meccset játszunk, és mindegyik érdekesre sikerül valamilyen okból. De emlékezetes marad a Maros Művészegyüttes tagjai ellen vívott harcunk a majd térdig érő fűben Mikházán, vagy a Csíkszeredai főkonzulátus csapata ellen félpályáról szerzett gól és megannyi kellemes pillanat a számos új ismerős társaságában.  

– Ha azt mondom, hogy kosárlabda vagy sakk, te azzal folytatod, hogy…

– Magic Johnson és Bobby Fischer. Vagy asztalitenisz és kerékpározás. Avagy: imádom mindkettőt.

– Ha nem sportról tudósítasz vagy nem sportolsz, mivel foglalkozol?

– Minden hétköznap, hétfőtől péntekig reggel 6–10 óra között a Marosvásárhelyi Rádió „Jó reggelt, Erdély, jó reggelt, Székelyföld” reggeli műsorának vagyok a társszerkesztője, társműsorvezetője. Ez a négy óra el is szívja az energiáim egy részét. Ezután következik a sporthíradó szerkesztése meg egyebek. Ahhoz ragaszkodom – ha már ilyen korán kezdem –, hogy a család együtt ebédeljen. És ezt az esetek nagy többségében sikerül is megvalósítani. Sokszor ezért irigyelem is magam… És nagyon hálás vagyok.

Kérdezett: FRM