Ezt felelte édesanyjának egy hat év körüli fiúcska, amikor megkérdezték tőle, hogy szereti-e a nemrég született kisöccsét… Körülbelül én is így vagyok a versekkel, belelapozok egy-egy kötetbe, de képtelen lennék órákat tölteni az olvasgatással. Ma, a Költészet Világnapján kissé furcsának tűnhet, hogy nem zengek dicshimnuszokat a kedvenc költőkről, azok munkásságáról, de nincs szándékomban szépíteni a dolgokat. 

Mégis kénytelen vagyok beismerni, hogy van néhány vers, amely örökre nyomott hagyott bennem. Ilyen a Tornyot raktam Horváth Istvántól, amellyel még szavalóversenyre is beneveztem középiskolában… Mondtam és mondtam tőlem szokatlan bátorsággal, de körülbelül a felénél egyik tanárom lefotózott, ami annyira összezavart, hogy alig tudtam befejezni. Természetesen más lett a szavalók gyöngye, de még ez sem csökkentette a rajongásom. Ráadásul ez az egyetlen vers, amelyet a mai napig kívülről fújok, talán álmomból felébredve is sikerülne elmondani. Az utolsó sorok felé közeledve, mintha üzenetet kapnék a költőtől, egyfajta bíztatást, hogy a nehézségek ellenére sem szabad feladni.

„…Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.

Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak.

Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni. Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!

– A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.

Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.” 

Az idézet olvasása közben döbbentem rá, hogy akaratom ellenére dicshimnuszt zengtem egy versről, amely jó eséllyel pályázik a kedvencnek járó címre. Ma ugyanis nem mellőzhetem azt a tényt, hogy számtalan értékes szerzemény van a világirodalomban; egyesekre a költő neve végett figyelnek fel, másokra pedig bennük rejlő üzenet miatt. Engem utóbbi vett le a lábamról.   

FRM