Ausztráliában folytatjuk az Utazás a világ körül című rovatunkat. Vendéglátónk nem más, mint a temesvári születésű Szőlősi Rózsa (lánykori vezetékneve Lingli), akit sokan Babinak becéznek. Aktívan sportol, és a maratoni távot is többször lefutotta. A többi kiderül a vele készült interjúból.

Szőlősi Babi (Facebook-oldal)

– Milyen emlékeid vannak az egykori temesvári középiskoládról? Akkoriban is Bartók Béla Elméleti Líceum volt a neve?

– Akkoriban 2-es Számú Matematika-Fizika Líceumnak hívták. Vannak jó és rossz emlékeim, de a jókra szeretek visszagondolni. A legkedvesebbek a 12.-es korunkból vannak, amikorra olyannyira összeforrt az osztályunk, hogy mai ésszel nem is tudom másképpen elképzelni.

– Milyen útravalót kaptál Temesváron?

– Mindazt, ami akkor és ott lehető volt (a körülményekhez képest, természetesen), de legfőképp azt, hogy a kitartás mindig meghozza a gyümölcsét, és becsületesnek lenni nem szégyen. Legalábbis bennem ez maradt meg.

A Bartók Béla Elméleti Líceum (fotó: Farkas-Ráduly Sándor)

– Diákkorodban is vonzott a sport. Mit sportoltál?

– Elvégeztük a kötelező tornát, nem szerettem, pedig ma biztos nem okozna gondot. A kézilabda volt a menő a lányok körében, és nagy volt a versengés az osztályok között – nagyon szerettem, most hiányzik.

Atlétikára is jártam, de mivel nem voltam igazán atléta típus, nem forszíroztam. 

– Mikor merült fel a költözés gondolata? És miért épp Ausztráliára esett a választás?

– 1990-ben, a rendszerváltás után Magyarországra költöztünk. Megkaptuk a magyar állampolgárságot, viszont a jövőnk nem nézett ki valami fényesnek, mivel a házárak és a kamatok lehetetlenné tették, hogy valaha is saját lakásunk legyen.

Ausztrália térképe (iranykulfold.hu)

A húgom fél évvel azelőtt jött ki, egyedül érezte magát, és megkérdezte, hogy nem jönnénk-e ki mi is. Utánanéztunk, és volt rá lehetőség, így beadtuk a kérelmet.

– Mi volt a legszokatlanabb, amikor Ausztráliába érkeztél?

– Sok minden. Ahogy az ausztrálok viselkednek, beszélnek, gondolkodnak… Talán ez a legszokatlanabb. Egész más a rendszer, az évszakok pont fordítva vannak. (Napoztál már karácsonykor 40°C-os melegben?)

Karácsony a strandon (http://victoria-b.net)

– Mikor és miért kezdtél el szaladni?

– Amikor idejöttünk, minden ételt ki akartunk próbálni, ugyanakkor nem akartuk feladni az otthoniakat sem. Ez nagy hiba volt, mivel itt karácsonykor nem a legjobb töltött káposztát enni, viszont júliusban nagyon jól jön. Egy szó mint száz – meghíztunk. A közeli parkba szoktunk járni gyalogolni, majd rákapcsoltam, és ugyanazt a távot (3,6 km) kocogtam, később futottam. Ottó, a férjem hosszabb távokra pályázott, ő félmaratonokra készült.

2011-ben azt ajánlotta, hogy fussam az 5 km-t a Melbourne Maratonon, míg ő a 21,1 km-rel birkózik meg, s következő évben mindketten beneveztünk a Sydney Morning Herald Half Marathonra. Fel is iratkoztam, és elkezdtem edzeni. A verseny októberben volt, és december végére feltornáztam magam 20 km-re.

Közös elfoglaltság (Facebook-oldal)

– A sportot hogyan tudod beépíteni a mindennapi életedbe?

– Ha Ottót kerdezned, azt mondaná, hogy „Babinak futással van az agya kitapétázva”. Jelenleg itthonról dolgozom, és úgy osztom be az időm, hogy beleférjen heti legalább egy hosszú futás és néhány rövidebb.

– Mire van elsősorban szükség ahhoz, hogy valaki lefusson egy több kilométeres távot?

– Kitartásra, de igazából fel kell rá készülni. Magamból kiindulva, az 5 km után úgy filozofáltam, hogy ha hetente kétszer csak 200 m-rel, fél km-rel futok többet, egy éven belül simán le fogom tudni futni a maratont. Ezzel a taktikával értem el a 20 km-t, majd a maratoni távot. Az ultramaratonokra azután kaptam rá, miután elkezdtem a terepfutást.

Verseny közben (Facebook-oldal)

– Melyik verseny volt számodra a legnagyobb kihívás?

– A tavalyi Alpine Challenge 100 km, 4,350 m emelkedővel. Főleg azért, mert négy nappal azelőtt becsípődött egy ideg a forgómnál, és iszonyúan fájt. Ettől függetlenül befejeztem.

– Hány kilométert szaladtál le eddig idén?

– Sajnos nem eleget – 882 km-t.

Közel a célhoz (Facebook-oldal)

– A sportról rátérnék egy kicsit a melbourne-i életre. Mutasd be pár szóban a várost, mit érdemes tudni róla egy turistának?

– Állítólag egyike a legélhetőbb városoknak. Sydney-t jobban szeretem, és ismerem is. Ha Melbourne-be jön az ember, készüljön fel hidegre-melegre, mert az időjárás kiszámíthatatlan. A Cityben (ahogy a belvárost nevezik) jó butikok, kávézók és éttermek vannak. Mindig vannak előadások, kiállítások, és a régi épületek jól megférnek az újjal.

Maga Melbourne hatalmas, közel 10.000 km²- en terjed el, és lakossága lassan 4 millió – igazi metropolisz. Nagyon vegyes a népessége. Jelenleg rengeteg munkálat folyik, ami annak a jele, hogy fejlődik. Port Phillip Bay köré épült, és a Yarra folyó kanyarog a Cityhez közel (elég piszkosnak néz ki, de az evezősök nem bánják).

Melbourne (http://melbournestreet.net/)

– Ott is van magyar közösség? Tartod, tartjátok velük a kapcsolatot?

– Van magyar közösség, és eleinte jártunk bálokba, meg – míg a lányunk iskolás volt – a magyar iskolába. Miután 2000-ben Új-Dél-Walesbe költöztünk, megszakadt a kapcsolat, de azért néhány családdal szívesen összejövünk, amennyire az időnk engedi.

– Vannak kimondottan magyar rendezvények?

– Igen, vannak. A tánccsoportok igen aktívak, és néha-néha Magyarországról is jönnek előadók (legutóbb a Tankcsapda járt itt).

Szabadidős tevékenység (A melbourne-i magyar nyelviskola Facebook-oldala)

– Milyen gyakran látogatsz haza? Van honvágyad?

– Megpróbálunk évente-kétevente hazamenni. Nincs honvágyam. Gondolom, azért, mert igyekszem tartani a kapcsolatot az ismerősökkel, barátokkal, a családdal.

– Ha jól tudom, webdizájnnal foglalkozol. Ez az első számú munkád?

A cég logója (http://babiwebdesign.com.au/)

– Jelenleg igen.

– Mire figyelsz leginkább egy honlap összeállításakor?

– Hogy használható legyen, és esztétikailag is megfeleljen. Számomra nagyon fontos a helyes kódolás.

– Mit üzensz az itthoniaknak?

– Jó lenne látni őket, nagyokat enni, inni, nevetni. Tavaly nem jutottam el a 30. osztálytalálkozóra – ez piszkosul fájt, de a keszthelyi „pótesküvő” valamennyire kárpótolt érte.

Kérdezett: Farkas-Ráduly Melánia