Egy furcsa nevű szülőfalu, gyerekkori emlékek, tanári pálya, könyvtárosi munka, írói szárnybontogatás, sajátos stílus… Még a negyedét sem sikerült felvázolni annak, amiről a Maros megyei Dányánban született Bölöni Domokossal beszélgettünk az Irodalmi találkozó című rovatunk második részében. 

Bölöni Domokos (erdely.ma)

– Az Irodalmi találkozó című rovat első állomásának végén Önhöz irányított Csata Ernő marosvásárhelyi költő. Régóta ismerik egymást, netán jó barátok?

– A kilencvenes évek elejétől ismerjük egymást. Megmutatta próbálkozásait, beszélgettünk a verseiről, a könyveivel mindig megajándékoz. A rokonszenv kölcsönös. Eljár az összejöveteleinkre, felolvas. Ahogy mondani szokás, jóban vagyunk.

Dányán! És miért nem Dánya?

– Mielőtt rátérnénk sokszínű írói pályafutására, kérem, mutassa be a szülőfaluját. Ha nagyon őszinte akarok lenni, még sohasem hallottam a Dányán nevű településről, sőt egyik ismerősöm rá is kérdezett, hogy véletlenül nem Dánya akar lenni…

– Dányán (románul Daia) a Vízmellék faluja. A Vízmellék egy nagy falusor, a Balavásár–Kend vonalától tart a két Küküllő közén s a meredek völgyeken le a Balázsfalva – Hosszúaszó vonalig. A Kisküküllő bal, a Nagyküküllő jobb oldali falvait is magába foglalja – vásáros központja hajdan Küküllővár volt. (Herepei János – Szabó T. Attila: Levéltári adatok faépítészetünk történetéhez I., Kolozsvár, 1939. 9 – 10.)

Utcakép a szülőfaluból

„Dányát” a környékbeliek még véletlenül sem mondanak, az idegenek igen, újságírók is, akik nem ismervén a helyzetét, határozóragnak vélik az „-án”-t, ezért „kijavítják”, és lesz belőle (Dálya mintájára:) Dánya. A falu magasán hajdanában kolostortemplom állt, páros védőszentje Szent Kozma és Damján volt. Innen a neve!

Gyerekkori emlékek (is)…

– Milyen volt a gyerekkora, hogyan emlékszik akkori önmagára?

– A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye dicsőszentmártoni járásához tartozott a falu. Az egyetlen valóban szász település a közelében kb. két és fél kilométernyire: Jövedics, ott a szász kántor még tudott magyarul. (Mi pedig egy szót sem szászul.) Édesanyám egyszer elvitt hozzá, hogy vizsgálná a hallásomat, a hangomat, hátha belőlem is lehet kántor. Státust jelentett akkoriban ez a foglalkozás. Bizonyos helyeken ma is nagy tisztelet övezi a templomi gyülekezetek énekvezéreit.

Hát a jövedicsi szász kántor utasított, mérném meg araszommal a harmónium billentyűzetét. Sajnálkozva közölte anyámmal, hogy nem szükséges énekpróbára állnom, mert apró a kezem, tömpék, rövidek az ujjaim, alkalmatlanok az orgonára.

Ötéves korában

Mondhatnám hangzatosan, hogy ezer szállal kötődöm a szülőhelyemhez, és ez némiképp valós, pedig csak a négy elemi elvégzéséig éltem ott, utána a Dicsőszentmártonhoz közeli Vámosgálfalván végeztem el az öt-hat-hét osztályt, nyolcadiktól már a dicsői középiskola diákja lettem, és 1964-ben érettségiztem, de nem ott, hanem Erdőszentgyörgyön, mert egyetlen magyar osztály lévén összecsaptak egy székelyudvarhelyi levelező tagozatos másik társasággal, azok felnőttek voltak. Tizenegy osztályt jártunk, nem tizenkettőt, mint ma. Dicsőszentmártont is otthonomnak tekintem, régebben elég gyakran jártam oda riportozni, mára már nekem is fáj az utazgatás.

Gyermekkorom nyarai fontosak. Jobbára a vakációimat töltöttem otthon, de ezek a nyarak és őszök-telek mélyen bevésődtek az emlékezetembe. Mindenkit ismertem a faluban, mint bármelyik korombéli, és mindenkinek tudtam a baját-gondját, még a csúfnevét s annak a sztoriját is.

Előbb az olvasás volt a szenvedélye

– Mikor vette észre, hogy jobban ért az íráshoz, mint a nagy átlag?

– Az elemiben nagynéném tanított, osztatlan tagozaton, mindent tudtunk. De nem az írás izgatott, hanem az olvasás. A kastélyból kiakolbólított uraság könyveinek kis részét a mi készülő házunk egyik (még üres) szobájába mentették el a jóemberei, mi pedig az anyámmal „rájártunk” az ingyen olvasnivalóra. Úgy megszoktam az olvasást, hogy végigkísért az életemen. Írni, mint minden valamirevaló szépreményű, verseket kezdtem, és persze Petőfi, Arany János voltak a példaképeim.

Jó magyartanáraim voltak: Bakó Jenő, Gáspár György.

Csak későn, a középiskola vége felé kaptam kedvet a történetekre, Marosvásárhelyen a tanárképző főiskolán az Athenaeum című diáklapban közöltem, és kis ideig szerkesztettem is azt, küldözgettem ide-oda a helyi lapnak, a bukaresti, kolozsvári újságoknak. Első jelentkezésem is kései; pályatársaim akkor már kötetes írók voltak.

 Gyerekeket is okított…

– Mi vezette a tanári pályára? Fontos megemlíteni, hogy 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a Pedagógiai Főiskolán, Marosvásárhelyen.

– A nyomorúság. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy elkerüljem a katonaságot. Kolozsvár messze esett tőlünk, öreg nagyszüleim, szegény anyám miatt gyakrabban kellett hazalátogatnom, ezért választottam Marosvásárhelyt. Nem volt szerencsém. Bár kétszer is diákja lehettem a hároméves tanárképzőnek, csak a harmadik „nekifutásra” vetemedtem rá, hogy el is végezzem.

Utolsó óra a Pedagógiai Főiskolán

Akkor már írni szerettem volna inkább, nyűg lett a kötött program, kurzus, szeminárium, kurzus, szeminárium, kollokvium, közben elkaptak katonának, és amikor leszereltem, meg is nősültem. Így a tanári oklevél megszerzése kötelezővé vált, elsőéves „öreg” hallgatóként már megszületett a fiam. Az első évben a feleségem tartott el, most én következtem, főleg hogy Korondra kerülésem után 1974-ben megszületett második gyermekünk is, a nagyobbik lányunk.

Így lettem aztán szegényember a gazdag faluban.

– 17 évig tanított Korondon… Melyik a legkedvesebb emléke abból az időszakból? A mindennapi leckék mellett mire oktatta a diákjait? Milyen élettapasztalatot igyekezett átörökíteni?

– Nem voltak azok az évek olyan szépek, amilyennek láttani szeretné az emlékezés. Legszebb élményem az volt, hogy az egyik osztályteremben „magyar kabinetet” működtethettünk, ami azt jelentette, hogy a gyermekek oda jöttek magyarórára. Népdalénekléssel kezdtük és végeztük az órákat. Hetente egy-egy délutánon irodalmi kört is tartottam, azokon pedig költőink megzenésített verseit is megtanulhattuk. És volt Firtos nevű irodalmi körünk, Ambrus Lajos vezette, ebből nőtt ki a Firtos Közművelődési Egylet, amely aztán '90-től a Hazanéző folyóiratot elindította, és az máig él. Mindezek mellett voltam községi könyvtáros és négy éven át iskolaigazgató.

Korondon mindig bajunk volt a tüzelnivalóval. Elég sokat fázódtunk.

– Volt iskolaigazgató is… Hol töltötte be ezt a tisztséget, és mi volt a legnagyobb kihívás az Ön számára?

– A korondi „központi” iskola igazgatójának választott a tantestület. Örültem, mert azidáig nem volt meg a rendes tanári státusom (románul tituláris posztnak mondják). Aki pedig nem rendes tanár, annak kevés az esélye arra, hogy áthelyezést kérjen egy másik, esetemben Maros megyei iskolába. Számomra és a közösségünk számára a „kihívás” naprakész védekezés volt a bürokrácia túlburjánzása ellen. Idegeinkre ment a folytonosan új és újabb, értelmetlen statisztikák, jelentések összetákolása, napi „feladattá” vált az intézményesült idiotizmus kibekkelése. Minden időnket lekötötte az állandó készenlét, a túlélési ügyeskedés.

1980-at írtunk, és fokozódott, nemcsak a nemzetközi helyzet, hanem a nacionalista nyomás is. Tanügyi brigádokat küldtek a nyakunkra, Korondra elég gyakran, mert kellett az elvtársaknak a szép kerámia, hogy felfelé ajándékozzák a még nagyobb főnököknek… Hagyták lekenyereztetni magukat, aztán meg-megsuppantottak egy-egy savas jegyzőkönyvvel. Nagyon elegem lett az egészből. Amikor másvalaki került az igazgatói székbe, nagy megkönnyebbülést éreztem.

Kedves emlékem, hogy kevés ideig nálunk taníthatott a nagy tudású Katona Ádám, akinek örömmel jártam a magyaróráira „hospitálni”. Csilla lányom az ő kérlelhetetlen igényességének is köszönhette, hogy tízest kapott magyarból az érettségin –, már itt: a Bolyaiban.

A tanári pályafutás vége…

– Végül miért döntött úgy, hogy abbahagyja a tanári pályát?

– Az 1990-es marosvásárhelyi fekete március egyik fájó következménye volt, hogy szinte tömegesen menekültek el a magyarok, köztük kultúremberek, újságírók is. Magam korábban többször is megpróbálkoztam újságíróként elhelyezkedni, előbb a Brassói Lapoknál, majd valamelyik marosvásárhelyi kiadványnál. De Vásárhely is „zárt város” volt. Oda vágytam pedig. Hiszen Korond mellett Marosvásárhelyen éltem a leghuzamosabban.

Koós Ferenc Életem és emlékeim 1828–1890 című könyve szerint egyik ősöm jeles szolgadiákja volt a református kollégiumnak, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt pedig Bem tábornok seregében szolgált. Valahol Désnél megállították a hadvezér szekerét, és nem akarták tovább engedni, míg meg nem adják a jelszót. Hát adják meg, utasította embereit Bem, majd kihajolt, hadd lám, ki az, aki ilyen makacsul ragaszkodik a regulához.

Megveregette a derék honvéd vállát, és azt mondta neki: „Bravó, szekler!”

Családjával Korondon

Ez a szekler: Koós Ferenc iskolatársa – a dányáni Bölöni Domokos volt.

Hát hogyne jöttem volna Vásárhelyre, amikor végül Nagy Miklós Kund szerkesztő (talán Gálfalvi György javaslatára) egy szép napon kitelefonált Korondra, hogy szabad az út, felvennének a napilaphoz. Megbeszéltem a családdal, és 1990. május 3-ától már újságíró voltam.

– Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy községi könyvtárosként is dolgozott. Lehet, hogy túlzásnak fog tűnni, de sikerült-e a könyvek nagy részét kiolvasnia, vagy egyáltalán nem volt ideje erre?

– A községi könyvtárosságot némileg kényszerből vállaltam el, mert valami csekély összeg is járt érte… Hetente kétszer nyitottam, nyirkos és hideg helyen volt a két szűk terem, télen bajt okozott, hogy mire kiforrósodott a kályha, lejárt a nyitási idő, és a vesém rá is ment a sok cidrire. Az volt benne jó, hogy a könyvtár a községi klub mellett lévén, számos író-olvasó találkozón vehettem részt, és olyan jeles alkotókkal kerülhettek az olvasók és magam élő kapcsolatba, mint Kormos Gyula, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Ferenczes István, hogy csak a jelesebbeket említsem.

Olvasni mindig szoktam, de sosem eleget. Ma is itt vár sorára legalább félszáz fontos kötet, sajnos, romlik a látásom; esteledik, alkonyodik…

Marosvásárhelyi évek

 – 1990 óta Marosvásárhely az otthona. El tudná képzelni az életét egy másik településen? Mi tartotta az elmúlt 26 évben a városban?

– Marosvásárhelyen tömbházban élek, a gyermekeim eleinte a sarki boltba sem akartak lemenni kenyérért. Akkor jöttünk ide, amikor mások elhúztak boldogabb tájakra. Jó részük megélhetési menekültként próbált jobb életet biztosítani magának odaát. Nem tiltottam a gyermekeimnek, a fiam és a menyem ki is próbálták az alföldi kánaánt, aztán hazajöttek, mert itthon gürcölni is más.

Családjával Marosvásárhelyen

Mindhárom gyermekünk itt él velünk, van lakásuk, fizetésből húzzák ki egyik hónaptól a másikig. A feleségemmel kisnyugdíjasnak számítunk, kocsink sincs, sosem vezettem, busszal közlekedünk, taxival csak néha. Ha volt is némi epileptoid kalandvágyam, a kilencvenes évek elején néhány budapesti csavargással kielégítettem, és mióta elérhető a világháló, nem is kívánkozom sehová.

Korondon a tizenhét esztendő alatt négy helyen is laktunk albérletben, elegünk lett a folytonos hányattatásból. Immár az egészségi állapotom sem engedné a gyakori helyváltoztatást. A városban nem a lokálpatriotizmusom, sem a nagy-nagy hazafiságom tart, hanem annak belátása, hogy immár nem vágyom semmi „extrára”. Az életet úgy is fölfoghatjuk, mint lemondások folyamatát, és akkor én bizony már akármiről könnyen lemondok, nem vonz a pénz, a gazdagság, a kaland… Negyedszázada nem dohányzom, egy-egy pohár bor viszont még jólesik.

Tévét nézek, kedvelem az angol labdarúgást. Levelezek a neten, olvasgatok, zenét hallgatok, tartalmasan unatkozom.

– Lehet, hogy kényes kérdés, de hogyan látja a román–magyar együttélést Marosvásárhelyen? Mi az, amin lehetne, kellene változtatni ahhoz, hogy javuljon a helyzet?

– Merő fikció. Bizonyára kellenek az ilyen tartalmatlan fogalmak is a világnak. Az „együttélés” a kisemberek szintjén talán úgy-ahogy működik, például itt, a tízemeletes tömbházban, néhány családdal értjük egymást, viszont a többi, aki menet közben költözik be, közönyös. Fúrnak-faragnak, kalapálnak, széthányatják a közfalakat, ámérikás mintára alakítják át a lakást, mintha Malibuban volnának… Élvezik, ha a liftajtó nagyokat csattan.

Városi szinten sincs együttélés, párhuzamos élet van. A lakosság többségi része sosem bocsátja meg nekünk, hogy vagyunk. Ezt a várost és minden egyebet is, ők egyszer már megkapták a felmenőiktől, tehát az övék.

Czegő Zoltánnal értek egyet, aki így vélekedik: „…amit 26 év alatt tett vagy nem tett a magyarság Erdélyben, az valósággal bebetonozta azt a román meggyőződést, hogy megtehetnek bármit velünk ezután is! Ha negyedszázadnyi álságos demokráciában ennyit, csupán ennyit tudtunk elérni iskoláink, birtokaink, óvodáink és anyanyelvünk védelmében, akkor ez már biztosíték, hogy a román nacionalizmus a mi magunk védelme alatt áll”.

A helyi román média 1989 óta még intenzívebben mérgezi a románságot, mint annakelőtte. Most már mindent ki lehet ordítani, le lehet írni, el lehet ferdíteni, és azt a néhány tisztességes és jóhiszemű embert, aki pártunkat fogná, megfélemlítik, elriasztják vagy el is lehetetlenítik. Az elnyomó gépezet kétfejű sasmadarának újranőttek a karmai '90-ben, és immár magas szinten, gátlástalanul szárnyalva csap le áldozataira, uralva a törvényhozást és az igazságszolgáltatást is.

Az az együttélés, amelyet ők emlegetnek, voltaképpen szívós asszimiláció. Kedvesek pedig akkor leszünk a többségi népnek, amikor elenyésző szórvánnyá sorvadunk. Mint a bakuva törzs Euláliában.

Új kezdet?

– Térjünk rá írói munkásságára. Mikor mélyedt el leginkább az írásban?

– Nagyon szépen hangzik ez az „írói munkásság”, de nekem nincs ilyenem. Az elején azért írtam főleg, mert hevített a dicsvágy, feszített a kivagyiság; akkor is, ha szerelmes versikét vagy levelet rögtönöztem a lányoknak, olykor egyszerre többnek is, és akkor is, mikor meg akartam mutatni azoknak az osztályos társaknak, akik vitték már valamire, hogy én is tudok valamit, amit ők esetleg: nem. Azért is írtam, mert nagyon kellett az a kicsi pénz is, amit tiszteletdíj vagy urasabban honorárium címen a szerzőkhöz loccsantottak; és nagy szűkön, hébe-hóba itt-ott még meg-megalázzák őket vele ma is.

Aztán egyfajta önkifejezéssé vált, mint a Karinthy-féle „nem mondhatom el senkinek…”

Azt hittem, hogy ha humorban kezdek utazni, a könnyebbik ellenállást választva, jobban érvényesülök. Hát az indigóm alaposan visszapofázott…

Fontos állomás

Leginkább akkor mélyedtem el az írásban, amikor egyik nyáron a feleségem levitte a gyermekeket szülőfalujába, a Kis-Küküllő menti Abosfalvára, és én magamra maradtam a kánikulától izzó falusi tömbházban. Vásároltam néhány palack olcsó bort és több csomag cigarettát, kihegyeztem a ceruzát, majd nekiveselkedtem egy regény megírásának. Kínnal-bajjal sikerült csupán. Alaptermészetem szerint lusta vagyok, nem tudnék penzumszerűen írni, és nem is akarok. Ahhoz szoktam, hogy csak akkor ülök géphez, „ha úgy jön”.

Anyám is akkor indult városra, ha „úgy jött”, de nála keservesebb volt az indíték: elfogyott a pénz, el kellett adni valamit Dicsőszentmártonban vagy Medgyesen, jércét, kacsát, tojást, zöldséget, krumplit, és kezdődött a hajnali gyaloglás, hátán a súlyos átalvetővel a göröngyös vagy éppen latyakos utakon.

Fotó az édesanyáról

Az apósomék családja történetébe ágyazva próbáltam némi önéletrajzi vegyítéssel valami mesét összehozni ama két hét alatt. A kisregény folytatásokban jelent meg, címe: Dégi Gyurka pontozója. Rájöttem, hogy nem tudok regényt írni. Vagy: tudnék, de nincs hozzá türelmem.

– Tudomásom szerint a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban, 1974-ben jelent meg az első írása. Mi volt a címe? Tudna idézni belőle?

–  Olló és cimbalom volt a címe, jelentéktelen történet arról, hogy egy fiatal tanárnak túl hosszú a haja (akkor ez bűnnek számított), figyelmezteti az igazgatója, ő pedig, ha keserűen is, de „beilleszkedik” a borbélynál cimbalommuzsika mellett mulatozó helyiek társaságába. (Még korábban jelent meg egy másik történetem a vásárhelyi diáklapban, Hazugság Évának címmel, de azt nagyon kevesen olvashatták, mert a lap példányszáma nevetségesen alacsony volt…)

Valakinek járt az Utunk Korondra is, a helyiek magukra vették a sztorit, és egy ideig görbén néztek rám miatta. A zenetanár, akiről „mintáztam” a karcolat „hősét”, szintén merkelt egy kicsit, de aztán jó barátok lettünk, talán még büszke is volt saját magára. De az Olló és cimbalom miatt rossz hírem kelt: olyan eb volnék, aki még meg sem melegedett, máris ugatja a vackát. Az így megtapasztalt idegenség érzete máig megmaradt bennem.

Megjelent az első kötet…

– Hogyan emlékszik vissza az első kötetére, amely a Hullámok boldogsága címmel jelent meg 1980-ban? Hány hónap/év munkája volt benne?

– Tővel-heggyel összevillázott kéziratkazal, jókora ballaszt volt, abból kellett a szerkesztőnek kiásnia valami olvashatót. Naiv elképzeléseim lehettek a könyvszerkesztésről, mert egybegyűjtöttem valamennyi írásomat, és elküldtem a bukaresti Kriterion Kiadónak. Onnan Kolozsvárra vándorolt a paksaméta, Csiki Lászlóhoz, aki a Forrás sorozat prózáit gondozta.

Meghívott magához, és egyetlen délelőttön, néhány korty vodka mellett, a bérház belső udvari tornácán üldögélve, sűrűn cigizve összeállt a kötet. Ez kell, ez nem kell, ez sem kell, ez sem, na, ez talán, mondta, sodorva beszélt, vagyis hadarva, csak minden második szavát ha értettem. Azt igen, mikor leküldött még egy üveg piáért. Mire az is elfogyott, meglett a könyv, jöhettem vissza a hegyeim közé.

– Van olyan rész, amit esetleg ma másként írna?

– Hát persze, semmit sem írnék úgy, de hát annak is örülnöm kellett, hogy egyáltalán bevették „a tervbe”. Ki tudja, hányszor dobták ki valaki más szerző jobb műve miatt. Végül hálás lehetek a sorsnak, hiszen Bajor Andor és Szilágyi István írták az ajánlást hozzá. Őket bízta meg a kiadó az akkori úzus szerinti kötelező méltatással, ami egyféle belépőt is jelentett a kortárs romániai magyar irodalom „színpadára”, hogy mindjárt prérit ne mondjak.

Novemberi könyvnap 1999-ben

A kötet szerkesztője Botár Emma volt, őt sosem láttam, nem volt szokás visszaküldeni utolsó simításra a nyomdai íveket a szerzőnek. Az egyik történet felcíméből le is törött néhány ólombetű, emiatt csonkán maradt: Lopott törté…(-netek lett volna a helyes); ám ki törődött az efféle apróságokkal.

– Hogyan születik meg egy-egy szöveg? Van például gyűjteménye a lehetséges témákról, vagy csak eszébe jut valami, és rögtön papírra veti (esetleg beírja a számítógépbe)?

– Írásaim java része a számítógépes korszak előtt született, egy-egy irkát kettévágtam, s a lapokra jegyezgettem mindenfélét, ötletet, idézetet innen-onnan, egy ideig még valami naplófélét is írogattam, de gyorsan abba is hagytam, attól tartva, hogy valamiféle ürüggyel átkutatják a lakásunkat, és ellenem fordítható a kis füzetkék némely mondata.

Amikor leülök írni, máig így van, ott mocorog az írás ötletcsírája, úgy látok hozzá, mint kaszás a harmaton, hogy hátha délig sikerül rendet vágni az életben. Ez néha sikerül, de türelmetlen vagyok, nincs meg bennem a prózaírókra annyira jellemző kitartás, az aprólékos szövegépítés. Kíméletesen fogalmazva inkább lírai alkatúnak mondanám magam. Ha durva volnék, azt mondanám: rapszodikus lelkületű, ide-oda kapkodó hangulatember vagyok, még csak kísérletet sem tettem soha „megnevelni” magam.

A „pályám” olyan is, mint a nyárádmenti kisvasút, egész szakaszok talpfái, sínpárjai hiányoznak, mert rossz gazdaként hagytam ebek harmincadjára jutni, és ügyes tolvajok úgyszólván akadály nélkül tették lehetetlenné a járatok közlekedését…

Sokadik kötet

Régebben hajlamos voltam az önsajnálatra, lassan kibekkeltem a lelki pörsöt. Ma nagyon bölcs és kitartó vagyok, mint a kávédarálónak becézett kisvonatot irányító mezei forgalmista, a mucsai impegát. A kocsisor csontváza ott rostokol a mellékvágányon, sem állomás, sem utas, de kezemben az indító zöld tárcsa, pedig tudva tudom, hogy míg Nyugat- és Közép-Európa más tájain a kisvasút ismét reneszánszát éli, itt legfeljebb annyit érek el, hogy a kártevők kampánykárogása közepette önkéntes madárijesztőként riogatom a varjakat az országnyi kukoricatábla kellős közepén.     

Irodalmi találkozók szervezője

– Irodalmi köröket is szervezett és – ha nem tévedek – szervez a mai napig? Miért kezdte el? Hány irodalmi körhöz fűződik Bölöni Domokos neve?

– Ezt a „szenvedélyemet” a Sóvidékről hoztam magammal, ott a Firtos irodalmi körbe jártam, majd társszervező lettem Ambrus Lajos mellett. Nem volt nehéz összehozni egy-egy találkozót Korondon, mert már a hetvenes évek elején élt a kétévenkénti Korond–Parajd ikertalálkozó, a sóvidéki vagy a tájhoz kötődő szerzők, alkotók összejövetele, és ez egy ideig jól is működött, míg „diszkréten” be nem tiltották. (A köri naplót be kellett mutatni Csíkban, egy-két oldalt bizony kitéptünk belőle...)

Jónevű szerzők támogatták a művelődési munkát. Tófalvi Zoltán gyakran járt haza riportozni; Molnos Lajos Kolozsvárról látogatta szeretettel gyermekkora ihlethordozó tájait; Páll Lajosra mindenki felnézett, az ő titokzatos órájához igazítottuk magunkat; a néprajzi gyűjtőmunkában is jeleskedő id. István Lajos fazekasmester atyai barátnak számított, ahogyan a többi jeles fazekasművész, Józsa János, Páll Antal, Páll Ágoston és még sokan, barátokként rendszeresen eljártak összejöveteleinkre. Ma is él a korondiakban ez az eleven érdeklődés a művelődési események iránt.

Irodalmi találkozóinkat hagyományosan Nagy Pál marosvásárhelyi irodalmár elnökölte s vezette Parajdon és Korondon. (Itt, Marosvásárhelyen is önzetlenül segített az eligazodásban.) A Firtos Művelődési Egylet szervezte a községi vezetéssel közösen az augusztusi fazekasvásárokat, amelyek híre messze földről odavonzotta a kirándulókat, de a szakembereket is. Baráti kapcsolatokat ápoltunk a makfalvi, kibédi, gyergyószentmiklósi művelődési körökkel, csoportokkal, kölcsönösen látogattuk egymást.

Aztán pedig kitaláltuk, hogy április elsejei „kacagóbált”, azaz humoros estet szervezünk, olyan szerzők jöttek el, mint Bajor Andor, Fülöp Miklós, Palotás Dezső, Nemess László, Veress Gerzson, Molnár Dénes, Cseke Péter, Zágoni Attila, Ferencz Imre; vagy toronyiránt legyalogolt Énlakáról az ott élő Gelu Păteanu, aki ezt írta az irodalmi kör naplójába: „Ha odanyújtod a jobb kezed, cserébe kapod a székelynek mind a két kezét”.

(A felsorolás megbocsáthatatlanul foghíjas...)

A Súrlott Grádics Irodalmi Kör könyvbemutatóján

Vásárhelyen szatirikus lapot szerettem volna indítani b’Ábel címmel. Egyetlen száma jelent meg, érdeklődés hiányában azonnal megszűnt. A közönség a nyersebb humort kedvelte, a vicclapokat vette, ilyen volt a Fakutya és a Tromf. Viszont kitaláltam egy Flaszter Klub nevű „tömörülést”, amelynek összejövetelein könyveket mutattunk be és mindenféle humoros dolgot műveltünk, néhány ülését egyik (azóta bezárt) könyvesboltban tartottuk.

A Népújságban havonta vagy kéthavonta szerkesztettem a Flaszter Klub című humoros oldalt. Még pályázatot is kiírtunk, eredményhirdetését az egykori Oroszlán vendéglőben tartottuk.

Régi vágyam volt egy gyermekeknek szóló havi újságoldal megjelentetése. A szerkesztőbizottság elfogadta, és Móricz Zsigmond Stipendium című novellája adta a nevét. A Stipendium több éven át jelent meg, egészen nyugdíjba vonulásomig.

– Van vagy volt olyan hely Marosvásárhelyen, ahol szívesen találkoznak az írók és a költők?

– Volt és van is. Tíz éven át vezettem a Súrlott Grádics irodalmi kört, üléseinket az RMDSZ városi szervezetének Dózsa György utcai, földszinti termében, a Bernády Házban, a református egyház Teleki Domokos-palotájának az emeletén (Petőfi tér, a Bernády szobra mögött), az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében (Dersi-terem), illetve a kövesdombi unitárius egyházközség Bözödi György termében (és másutt is) tartottuk. Barátsággal fogadtak, igyekeztünk megbecsülni a jóindulatot.

Kiváló kapcsolatot ápoltam és ápolok a történelmi egyházak pennás vezetőivel, a marosvásárhelyiek közül a korondi származású Oláh Dénessel, Ötvös Józseffel, Kántor Attilával, Nagy Lászlóval, Sebestyén Péterrel, Kecskés Csabával, a szászrégeni Demeter Józseffel, falusfelemmel-rokonommal, az ernyei Komáromi István lelkésszel, aki egyik könyvem kinyomtatását is segítette… No, hadd ne soroljam tovább.

Szerzőtársaimmal jelentettük meg a Súrlott Grádics antológiáját, és gyakori vendégei voltunk a dicsőszentmártoni, szászrégeni, nagykendi, balavásári, segesvári, erdőszentgyörgyi művelődési egyesületeknek. Igen gyakran ruccantunk ki Marosszentgyörgyre, kétszer is tartottunk költészet napi ünnepet, barátunk, Baricz Lajos plébános, költő-szerkesztő meghívására.

Manapság az írók és költők leginkább a Közművelődési Palota Kistermében, a Bernády Házban, a Látó társalgójában, a G-caféban stb. érzik jól magukat. Magam szép lassan kihagyom az effajta találkozásokat, elég, ha időnként összejövünk páran Kedei Zoltán festőművész tetőtéri kis műhelyéban, a marosvásárhelyi középkori várban. Ő Vár-laknak becézi ezt a helyiséget, korábban is abban az épületrészben dolgozhatott, a régi műterme ehhez képest hatalmas volt.

Kedei Zoltán festőművésszel

Itt is kiválóan érezzük magunkat; mióta kézhez kapta a kulcsait, 2015 őszétől bemutattuk Kedei Zoltán Szivárvány kapuja című rajzos füzetét, köszöntöttük a hetvenéves Baróthi Ádám festőművészt, a 65 éves Hadnagy József költőt, emlékeztünk Tóth István költőre. Könyvvel jelentkezett és/vagy felolvasott (időrendben:) Székely-Benczédi Endre, Szentgyörgyi László, Albert Lőrincz Márton, Fülöp Kálmán, Cseke P. Péter, Czirmay Szabó Sándor, Márton Károly, Nagy József Levente, Nagy László Mihály. Okos tanácsokkal segítenek Nagy Attila, Komán János költők, a művekből szívesen olvas fel Kilyén Ilka színművész.             

A Népújság munkatársaként…

– Az sem mellékes, hogy hosszú éveken át volt a marosvásárhelyi Népújság művelődési rovatának szerkesztője. Mit adott Önnek ez a munka? Egyáltalán munkaként tekintett rá, vagy több volt annál?

– Végre azzal foglalkozhattam, immár „hivatalosan” is, ami igazán kedvemre való, és még pénzt is adtak érte. A művelődési rovatot Nagy Miklós Kund szerkesztette, én csak afféle segédgépész voltam mellette. A technikai műveleteket nem is tanultam meg, arra ott a műszaki részleg, inkább az induló, fiatal tehetségeket próbáltam közléshez segíteni. Nem különösebb érdem, de biztatásunkra legalább öt-tíz, ma már kötetes szerző, jeles irodalmár a lap Múzsa mellékletében jelentkezett először.

Élményt jelentett tudósítói jelenlétem a különböző művelődési eseményeken, így a segesvár-fehéregyházi Petőfi-emlékezéseken, a marosvásárhelyi, marosludasi, radnóti, szászrégeni, dicsőszentmártoni, erdőszentgyörgyi, szovátai jeles alkalmakon, de nem kerültem el a kisebb községeket, falvakat sem, alig van olyan említésre méltó település, ahol ne fordultam volna meg magam. Erről tanúskodnak a lapban megjelent beszámolóim.

Az a kapcsolatrendszer, amely elkerülhetetlenül szükséges az újságírói munkához, szinte észrevétlenül alakult ki, az EMKE égisze alatt létrejött művelődési egyesületeket korábbi tapasztalataimmal is segíthettem. Szeretettel emlékezem főiskolai tanáraimra, Izsák Józsefre, Oláh Tiborra, Tóth Istvánra, Kicsi Antalra, a művelődésszervező Szabó György Pálra, feleségére: Szabó Évára, a dicsőszentmártoni dr. Kakassy Sándorra, Vitális Ferencre, Puskás Györgyre, Szakács Györgyre, a segesvári Máthé Andrásra, a szászrégeni Darvas Ignácra, a makfalvi Fülöp Dénesre.   

A 85 éves Nagy Pál köszöntése

Kiváló kapcsolatom volt Lászlóffy Csabával. Míg élt, Sigmond Istvánnal is leveztünk. Valamiért kedvelt, nem írta meg, miért. Vitázó kedvű barátom Elekes Ferenc költő, akivel (és még egy-két cimborával) a Hosszú utca eleji (általunk csak Kábel-korcsomának nevezett) kávézóban találkozunk hetente…

Barátaim között tudhatom Gáspár Sándor rádiós szerkesztőt, aki művészeti szakíróként is igen jeles, dr. Barabás László néprajzkutatót, a kántor-tanítóképző intézet ny. igazgatóját, a ludasi Szekeres Adélt, a disznajói Csősz Irmát, Lukácsy Szilamér csinádi, majd mezőbándi lelkészt, a kibédi Ráduly Jánost, a szovátai Márton Bélát, Mester Zoltánt és Molnos Ferencet, a dicsői Szlovácsek Idát, a régeni lap főszerkesztőjét, Fábián Gy. Andrást, a maroshévízi Czirják Károlyt, Hajdó Károly karnagyot, a Soli Deo Gloria vezetőjét –, abba kell hagynom, a világháló sem teljesen végtelen.

A képzőművészeket nem is merem felsorolni, annyi közöttük a kedves alkotó, a jó ismerős és a barát. A tárlatnyitó szerepében is tetszelegtem néha, de korán beláttam, hogy csak dilettánsként, vagyis baráti műélvezőként szólhatok, az igazi profi bemutatás a szakemberek hivatása és feladata.

Fontosak a díjak?

– Eddigi pályája során több díjat is kapott. Melyik a legkedvesebb Önnek?

– Nem igazán jelentősek ezek. De az egyikhez kedves történet is tartozik. Az Igaz Szó 1985-ös jeligés pályázatán első díjat nyert egy novella, és a szerkesztők, főleg a főszerkesztő el volt szállva, mert a jelige feloldásakor egy Réti Erzsébet nevű szerzőre bukkant a bíráló bizottság. Íme, ismét felfedeztünk egy kitűnő női szerzőt! Nagy bulira készülődtek, mert akkor még nem hemzsegett annyi tehetséges hölgy az erdélyi magyar irodalomban. Nosza, elő kell keríteni ezt a Réti Erzsébetet!

Nemess László kapta a feladatot, mert értett a kriminalisztikához is. Mikor lakcímként a Maros megyei Abosfalvát látta a szerző neve alatt, azonnal gyanakodni kezdett. Korábban nemegyszer találkoztunk, neki címeztem küldeményeimet, ő válaszolt leveleimre, tudott egyet s mást a magánéletemről.

Kitelefonált Korondra, és ama bizonyos Réti Erzsébet felől érdeklődött. Semmit sem gyanítva világosítottam fel, hogy az bizony éppen a feleségem, és abosfalvi. Na, erre azonnal lehervadt Nemess Laci. Itt palotaforradalom lesz, mostanában kerüld el Vásárhelyt, mert nem lesz jó vége.

Nem is lett. Csalódva vették tudomásul, hogy mert nem bízom a bírálók pártatlanságában, nem adtam meg a saját nevemet, és ennek következményeként nem lett ünnepélyes díjátadás, sem szerzőavatás, körbedumálós koccintgatás a szerkesztőségben…

Az első díjat nyert novella Hétvége címmel jelent meg a folyóiratban, kötetbe már az eredeti, Parasztnovella címmel vettem fel. Postán érkezett a díj, az összeg felére villanyvarrógépet vettünk, a másik felét elmulattuk a korondi cimborákkal. A varrógéppel sosem varrt senki, sem a feleségem, sem édesanyám, később a menyem sem használta. Ott rostokol a lomtárban, várva a rozsdátlanító feltámadást.

– Megtörtént, hogy még több ihletet, még nagyobb lendületet kapott egy díjtól, vagy nem függ össze a kettő?

– Összefügghet, de inkább azért neveztem be ide-oda egy-egy pályázatra, hogy hírem kelvén kötethez jussak majd. Ihletet nem jelentett, lendületet is ritkán. Ma egyáltalán nem hevít semmiféle díj távlata.

Vélemények és stílus

– Tudom, hogy nem Öntől kellene megkérdezni, mégis kíváncsi vagyok rá: milyen írónak tartják, akik rendszeresen figyelik Bölöni Domokos munkásságát? Milyen visszajelzések érkeznek?

– Van jó pár recenzió, értékelés, ilyenek, kisebb kötetre való szöveganyag… Az ember fia kedveli, ha dicsérik, de nem tud mit kezdeni vele. Az a dilettánsoknak való, az állandó fényezés. Persze jólesett, ha egyik-másik írásomra legalább egymondatnyi visszajelzés érkezett valamelyik barátomtól. Néha ismeretlenektől is. Ne feledjük, olyan korszakról van szó, amikor nem volt internet, a levelezést szigorúan ellenőrizték, a telefonokat lehallgatták. Minden szót jól meg kellett rágni.

Őt ünnepelték

Most a közösségi oldalakon úgy érkezik a tetszikelés (lájkolás), hogy ama seperc alatt el nem olvashatta, még a gép sem, azt a karcolatot vagy novellinót. Most könnyen dicsérnek és könnyen gyaláznak, bár utóbbira szerencsére nincs példám. A világháló felületessé teszi a legszorgosabb olvasót is.

Akik munkálkodásomat követték az évtizedek során, és meg is fogalmazták gondolataikat, bírálatban, recenzióban vagy interjút kérve, azoknak különösen hálás lehetek, így az elmúltak közül Beke Györgynek, Sütő Andrásnak, Fodor Sándornak, Nagy Pálnak, a rólam (sikerült) paródiát készítő Zágoni Attilának. Az élő kortársak közül Szávai Gézának, Cseke Gábornak, Markó Bélának, Lázok Jánosnak, Nagy Miklós Kundnak, Ráduly Jánosnak, Borcsa Jánosnak, Gábor Attilának, Nagy Székely Ildikónak, Czirmay Szabó Sándornak, P. Buzogány Árpádnak, Gergely Tamásnak, Székely Ferencnek, Albert-Lőrincz Mártonnak, Lövétei Lázár Lászlónak, Zsidó Ferencnek. Ha kimaradt valaki, megkövetem…

Őszi pillanat

– Az elmúlt évtizedek során kiforrott egy sajátos stílusa. Hogyan jellemezné ezt a stílust?

– Az irónia és önirónia, máskor a líraiság sajátos kevercse, néhol a nyíltabb humor, mit tudom én. Cseke Gábor írta A rablóhús fogyasztása című könyvem kapcsán, hogy „Bölöni olyan író, aki megadja a módját mind az írásnak, mind az olvasásnak és a belőlük fakadó szellemi örömöknek. És ez ma különösen nagy szó! A legutolsó könyvében Domi viszont bukfencesen kíméletlen, harsány, meghökkentően szókimondó, gúnyos, sokkoló. Beérett a humora: lehengerlő”.

Ezt hadd ne én kommentáljam.

– Megtörténhet, hogy valaki ránéz egy szövegre, nincs alatta a neve, mégis kitalálja, hogy Bölöni Domokos írta?

– Azt mondják, igen. Vagy, hogy háromból eltalálják. Találatuk rajta.

Nyugdíjas lét

– 2011 novemberétől nyugdíjas. Mi változott az elmúlt öt évben, mit csinál másként, mint azelőtt?

– Mindent és semmit. Az ember nem gép, bár kétségkívül kopik. Akkor jó a napom, ha foglalkozhatom szövegekkel, ha keresgélhetek a neten, a szerzők kevésbé ismert munkái között a Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK), ha levelet válthatok barátokkal, ismerősökkel. Ha kimehetek a Kábelbe (-ba), traccsolni egyet Kedeivel, Elekessel, Székely Szabó Zoltánnal, a Cantualé dalosaival, Nyilas Szabolccsal, Márton Zsolttal és kollégáikkal, Czirmay Sanyival, és akik még odavetődnek.

Élmény pár szót váltani Vida Gáborral. Öröm együtt dolgozni Donáth Nagy Györggyel, aki a Súrlott Grádics című kisportálnak a mestere, és ellenszolgáltatás nélkül, szeretetből és szívességből helyezi el a heti összeállításokat. (Lásd: https://surlottgradics.wordpress.com/)

Öröm olvasgatni a Székelyföld című folyóiratot, az Élő Székelyföld munkacsoport portálját (https://eszm.ro/tag/elo-szekelyfold-munkacsoport/), szinte napi kapcsolatban lenni Simó Márton író-szerkesztővel és nem kevés ismerőssel, baráttal. Szóval nekem való belterjes kisnyugdíjas élet ez, nem panaszkodom.

– 2016 októberében EMIA-díjat kapott. Mit emelt ki Zsidó Ferenc az önről szóló köszöntőbeszédében?

– No, ha a „hóhért” akaszthatjuk, hát idézzünk tőle: „Első Bölöni-kötetem a polcon az 1986-os A szárnyas ember. Annak a fülszövegében ilyesmi is olvasható: ’humor, irónia hatja át ezeket az írásokat, akár gyermekkori emlékeket, falusi élethelyzeteket elevenít fel bennük, akár a valóságtól elrugaszkodó, fantázia szülte világba (…) ragadja az olvasót’. Ez a kijelentés a későbbi köteteire, az idén megjelent A rablóhús fogyasztása címűre is elsüthető.

Ez nem azt jelenti, hogy Bölöni egyre csak a régi nótát fújja – de persze, azt is –, hanem inkább azt, hogy a pályakép kiteljesedik, s beszűkülve ugyan, de elmélyül. Egyedi hangot alakított ki Bölöni, az biztos; nem figyelt irodalmi kánonra, vélhetően a dorgáló kritikusokra sem, csak témáira, hőseire: stílusát végeredményben azok határozzák meg.

Egy korábbi méltatója azt jegyezte meg róla, hogy írói pályája talán nem teljesedett ki annyira, mint azt tehetsége predestinálta volna. A pillanatnyi irodalmi kánon szempontjából lehet, hogy igaz ez az állítás, de mint tudjuk, a kánonok változnak, és Bölöni munkássága van annyira jelentős, hogy el tudok képzelni olyan kánonfordulatot, amely újra felfedezi magának az idén 70. születésnapját ünneplő szerzőt”.

– Mivel dolgozik most? Mikor jelenik meg a legújabb kötete?

– Nem tudom. Azt hiszem, legildomosabb, ha most már szép csendben kivárom, míg valamit változik az a fránya kánon… Vagy egyszerűen csak pontszerű szingularitássá válva szép sunyin átsírülök egy másik univerzumba.

– Zárásként arra szeretném kérni, hogy javasoljon egy írót vagy egy költőt, akit januárban felkereshetünk…

– Kedves képzőművész barátomat, az 1929. november 29-én született Kedei Zoltán festőművészt ajánlanám. Egykor maga is pedagógusként kezdte a pályát. Igen régi és kipróbált a barátságunk. Kedei nemcsak festőművész, élénk víziói nemcsak vásznain vetítődnek a szemlélő elé, hanem a szóval is líraian tud bánni, ezt megtapasztalják mindazok, akik a közösségi oldalon, a blogján, illetve a Káfé Főnix portálon (http://kafe.hhrf.org/) követik jelentkezéseit, olvassák lírai naplóját, verseit.

Kérdezett: F. R. M.