Az eredeti ötletet továbbragoztam, a címet pedig a közismert klinikai szakpszichológus, dr. Almási Kitti Bátran élni című könyvének borítójáról kölcsönöztem. Ha jobban belegondolok, maga a kérdés már általános iskolás koromban szerepelt a szótáramban, csak nem mértem fel az erejét. Igaz, akkor még a rövidebb változatot mondogattam: „na és…”. Egy női magazinban olvastam róla, és ezzel próbáltam hárítani, ha például valaki kötekedni akart velem. De nem voltam kitartó, most azonban érzem, értem a lényeget. Hogy pontosan mit is? Olvasson tovább!

Mindenkinek ajánlom! (divany.hu)

1. „És akkor mi van, ha nem vagyok a legjobb formában és összefutok egy rég nem látott ismerőssel?” Semmi. Épp ma győződtem meg erről. Néhány éve képes voltam elbújni valaki elől csak azért, mert nem úgy állt a hajam, ahogy szerettem volna. Meg egy kicsit gyűrött is volt az arcom. Úristen, mit fog mondani?! – kérdezgettem magamtól.

Pár órája ugyancsak szerettem volna elkerülni egy találkozást, de végül legyőztem az érthetetlen gyomorgörcsöt… Odamentem az illetőhöz, és kimondottan jólesett néhány szót váltani vele. Nem érdekelt, hogy mit gondol vagy mit mond majd rólam a közös ismerőseinknek. Az már nem az én dolgom…

Miért lenne kínos? (www.flickr.com)

2. „És akkor mi van, ha nem tudok minden kérdésre válaszolni?” Mi lenne? Már befejeztem az iskolát, ahol a tanárok elvárták, hogy a lehető legjobb megoldásokkal álljak elő. Ellenkező esetben lesz haddelhadd…

Óriási tévedés, hogy csak akkor tartom jó szakembernek magam, ha minden egyes kérdésre kifogástalanul felelek. Mi vagyok én? Gép? Dehogy! Ha pedig valaki elvárja, hogy folyton-folyvást hibátlanul válaszoljak, rossz úton jár. Nem ismeri fel, hogy ő sem mindentudó…

Mindenki tud mindent? (karolinaiskola.hu)

3. „És akkor mi van, ha néha én is kérdezek?” Az lenne baj, ha a fordítottját tenném, vagyis csendben lapulnék a sarokban. Akkor képtelen lennék fejlődni, új információkhoz jutni… Szerencsére sikerült legyőznöm azt a téveszmét, hogy a kérdések tájékozatlanságról árulkodnak.

Újságíróként megtanultam érdeklődni, ismeretlen terepen viszont inamba száll a bátorságom. Félek attól, hogy felkészületlennek tűnök, amihez halovány szégyenérzet is társul. De miért is kellene mindent tudnom? Válasz a 2. pontban.

Kérdezni nem szégyen... (www.hrblog.hu)

4. „És akkor mi van, ha nem bólogatok, mint a (játék)kiskutya?” Aki képtelen nemet mondani, és csak azért vállal el valamit, hogy mások kedvére tegyen… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem volt bennem megfelelési kényszer, sőt a mai napig nem tudtam teljesen kigyógyulni belőle. De folyamatosan dolgozom rajta.

Miért? Mert érzem, hogy nem fognak jobban szeretni az emberek, ha minden kérésükre igent mondok, és a saját igényeimet háttérbe szorítom. Önzésnek tűnik? Lehet… Attól függ, kinek a szemszögéből nézzük…

Ismerős? (galeria.vezess.hu)

5. „És akkor mi van, ha nem veszem magamra mások sérelmeit?” Nyugodtabb leszek. Alapjáraton együttérzőnek, vagy mai divatos szóval élve empatikusnak tartom magam.

Odafigyelek embertársaimra, meghallgatom őket, a türelmet is gyakorlom, egy bizonyos idő után azonban elveszítem a fonalat. Főleg akkor, ha az illető a panaszáradatában azt sugallja, hogy mindenki rosszat akar neki, és semmi kedve az élethez. Mintha én kellene megoldjam a problémáját, szinte elvárja…

Kérdem én: lehet olyasvalakin segíteni, aki egy hangyányit sem hisz abban, hogy jobbra fordul a sorsa? Belevághatok, de száz százalék, hogy lehetetlen küldetés lesz. Mert mindig találni fog valamit, amivel visszaránthatja magát a lelke legsötétebb bugyraiba.

Fárasztó lehet... (divany.hu)

Ön mivel folytatná a sort, mire mondhatná még, hogy és akkor mi van? Biztosan talál jó néhány dolgot az életében, amin szeretne változtatni, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Valószínűleg tele van félelmekkel, amelyektől képtelen szabadulni. 

Mi lesz akkor, ha elvágják a vizsgán, vagy pont akkor toppan be a szomszéd, amikor a legnagyobb rendetlenség van a lakásban, esetleg remeg a keze, a lába, a hangja egy nyilvános felszólaláson… Ettől korántsem tűnik kevesebbnek…

Nem arról van szó, hogy mától kezdve alá kell becsülnie mások véleményét. Viszont tartsa és tartassa tiszteletben a saját határait. Úgy sokkal hatékonyabban segíthet másokon, ha valóban arra van szükség…

Farkas-Ráduly Melánia