Ma születésnapost köszönthetünk a blogon. Csifó János nyugalmazott rádióriporter neve sokak számára ismert, de valószínűleg csak kevesen tudják, hogy valójában nem január 31-én született. Ismeretségünk mindössze hároméves, 2013-ban a Megy a magnó… című könyvét kovácsoltuk. Személyesen csak a bemutatón találkoztunk, addig az internet és a telefon oldotta meg a kommunikációs problémákat. Mivel akkor megkért, hogy tegezzem, most is ezt teszem.

– Egy egyszerű kérdéssel kezdeném… Hogy érzed magad?

– Köszönöm kérdésed, a koromnak írt forgatókönyv szerint legalább egynéhány, az időjáráshoz kötött tünetet magam is produkálok, de nem panaszkodom.

Csifó János 2013 nyarán

– Kevesen mondhatják el magukról, hogy minden évben kétszer ünneplik a születésnapjukat. Te csütörtökön is fogadtad a köszöntéseket és ma is. Ez mégis hogy sikerült?

– 1935. január 28-án jöttem a világra, de a sok akadékoskodás miatt elhúzódott az anyakönyvezés, ugyanis a későbbiekben megtudtam, hogy édesapám ragaszkodott a János névhez, de a hivatalbeliek csak románul voltak hajlandók születési bizonyítványt adni. Három nap után megegyeztek abban, hogy a pap magyar néven keresztel. Így csak január 31-én kaptam hivatalos bizonyítványt. A családban 28-án ünnepeltünk, de az óvodától kezdve 31-én köszöntöttek… iskolákban, a munkahelyeimen. Papír szerint 31-e, valóságban maradtam a nagy 28-as.

– 1935-ben születtél Medgyesen. Hogy emlékszel vissza a gyerekkorodra, milyen volt akkoriban a város? Gondolom, több magyar élt ott, mint most…

– Ötéves koromban a medgyesi rendőrségen beírtak a szüleim útlevelébe, és a bécsi döntés lehetőségét kihasználva átmenekültünk Marosvásárhelyre, Jenő öcsém keresztszüleihez, akik a plébánián dolgoztak. Talán hároméves koromtól maradtak aránylag elég tiszta képek. Emlékszem, hogy apám műhelyének kirakatát betörték, azzal szemben állt az Allner-féle szalámigyár.

Autogramkérők gyűrűjében

Emlékszem, hogy az ünnepekre – húsvét, karácsony, szilveszter – ajándékcsomagokat kaptunk tőlük. Többször visszatértem rádiósként Medgyesre és kerestem a régi emlékeket. Jólesett felismerni a régi szülői házat, Lidi nagynéném egy szász asztaloshoz ment férjhez. A Petőfi utcában éltek négy gyerekkel. Valóban több magyar és főleg szász élt, de a rendszerváltás után komoly magyar mozgalmi élet zajlott. A szászok 80 százaléka kivándorolt.

– Milyen érzések fűznek Marosvásárhelyhez?

– A legszebb gyermekéveimet itt éltem meg igaz barátok, barátnők, felnőttek, tanárok, művészek, sportolók között, hogy a város és környezetének szépségéről ne is szóljak. Ez a szülőföldem, vagyis az egész Erdély.

– Mikor fordult meg először a fejedben, hogy rádiós legyél? Otthon gyakran hallgattatok rádiót?

– Először 1942-ben hallgattam egy katonai telepes rádiót az utcán. A szüleimmel rendszeresen a szomszédban hallgattuk az Amerika hangját meg a BBC Londont, de a Kossuth rádiót is hallgattam Aztán középiskolás koromban Göbbel Ede barátommal detektoros rádiót építettünk, majd egyszer szívküldit játszottunk, és engem bíztak meg a szövegeléssel, mert hogy jó dumásnak neveztek a barátok. Egyetemista koromban, 1957-ben Muzsnay Magda hívott meg a Kolozsvári Rádióhoz diákbemondónak, és ezután a mikrofon megfertőzött.

Az érdeklődők egy része

– Milyen volt az első rádiós tapasztalatod?

– Már az első percben lenyűgözött az akkori műszaki ördöngösség, a felvétel technikája, a sok műszer, a szalag vágása, a szerkesztés, az anyagok illusztrálása, a magnószalag, az acetonos ragasztó illata, ami ma már mind a múlté, mert jött az elektronika, a digitalizálás. Beleszerettem, mert kezdtem érezni a siker élményét. Állandóan az újításokon törtem a fejem. Kudarc is volt bőven, szélmalomharcot is vívtam, de ha végiggondolom a megtett utamat, akkor némi jóleső érzés is megérint.  

– Milyen volt a rádiónál dolgozni? Akkoriban mondhatni nem is volt konkurenciátok…

– Jó érzés volt, de izgalom is akadt bőven; sok rettegés és félelem… egyrészt a politikai hiba elkerülése miatt, másrészt pedig sokszor elbátortalanítottak az interjúalanyok, valamint a környezet. Legtöbbször kellemesen csalódtam, mert meg tudtam szerettetni magam a partnereimmel. Öröm volt kötetlenségre bírni az alanyokat, bár ez nem mindig sikerült, de akkor sem adtam fel. A felvétel mindig elindult. Nagy szerencsénk volt abban, hogy a területi rádiónk hallgatósága csak minket foghatott tisztán, mert az akkori készülékekkel a budapesti adókat alig lehetett fogni. Persze, hogy ismerősként váltunk el a felvételek után és visszavártak. Sok-sok levelet kaptunk.

Örömteli kézfogás a volt kollégával, Gáspár Sándorral

– Kollégáiddal rendszeresen jártad az országot. Meg lehetett szokni ezt a vándoréletmódot?

– Szinte fölösleges a kérdés, mert nemcsak megszoktuk, hanem egyenesen utazásfüggővé váltunk, vállunkon a magnóval, földön, égen, vízen, vonaton, traktoron és lovas szekérrel. Elbűvöltek a tájak, a témák, az emberek és a sok felfedezés.

– Hogyan fogadták annak idején a rádiósokat? Mindenki tudta, hogy te vagy Csifó János? Már a hangodról megismertek?

– Ma is jólesik, ha egy új ismerős visszakérdez, hogy csakugyan az a rádiós vagyok? Ez ma is mindegyik kiöregedett vagy fiatal rádiósnak jólesik.

– Miután visszamentél terepről, következett a hanganyag feldolgozása, ami korántsem volt olyan egyszerű, mint most. Mesélnél erről?

– Az előbb már említettem, hogy sajnos ollóval, ragasztóval vágtuk össze a műsorokat, szabad kézzel írtuk a felvezető és összekötő szövegeket, zenefüggönyöket készítettünk, amelyekkel elválasztottuk a helyszíneket vagy témákat. Mindenhez kellett értenünk: a felvételhez, az anyag átjátszásához, betoldáshoz, a keverőpult kezeléséhez… Ma, a jelenlegi technika mellett már nincs szükség az elmúlt technikát emlegetni. Később, a számítógépes felvételhez még a vágást is megtanultam, öregesen.

Számítógép előtt

– Egy időben szinte minden anyagot cenzúráztak. Nem lehetett egyszerű abban a légkörben dolgozni, hisz sohasem tudtátok, ki mibe fog belekötni…

– Ez így is volt, de nem szeretnék példálózni, mert akkor a könyvemből kellene idéznem. Nem volt könnyű a tisztafejeket átverni. Legtöbbször sikerült megmagyarázni a bizonyítványunkat.

– 1985. január 12-én mondhatni „lehúzták a függönyt” a rádiónál, vagyis meghatározatlan időre megszüntették a sugárzást. Hogy tudtátok átvészelni azt a bizonytalan időszakot?

– Lidérces álomnak fogtuk fel, és sokszor a nemtörődömséggel helyettesítettük a bánatunkat.

– 1989. december 22-e… Milyen emlékeid vannak arról a napról?

– Már december 21-én, néhány régi rádióssal együtt teljesen törvénytelenül visszafoglaltuk a teljesen üres, egyetlen mikrofonos stúdiót. Gáspár Sándorral, Vajna Jánossal, Oláh Magdával, Marton Marikával, Borbély Zoltánnal, valamint az ezermester műszakisokkal újraindítottuk az adást. Januárban egy kis csapattal és Király Károly jóvoltából, egy 10 tonnás konzervgyári csukott autóval sikerült Zsiláváról az elkobozott szalagtárat sértetlenül hazaszállítani.

A többit már tudja mindenki, ma is él és virágzik, fejlődik a sok fiatallal az egyetlen közszolgálati rádióstúdió Marosvásárhelyen a számtalan kereskedelmi rádió rengetegében. Méghozzá jól, mert sarkukban a konkurencia.

Emlékek egy csokorban

– Mikor mentél nyugdíjba?

– 1998-ban nyugdíjba küldtek. Minden ellenszolgáltatás nélkül a vezetőség beleegyezésével 2001-ig folytattam a szombati napi négyórás műsoraimat, utána kivonultam és a családommal éltem. Néha cikkeztem a napilapokban, részt vettem néhány kiadvány szerkesztésében és megírtam a Megy a magnó... című könyvemet.

– Mi az, ami nagyon hiányzik a rádiós időszakból?

– Most már belenyugodtam a helyzetbe… Időnként még ma is meg-megszólítanak, hogy hallottak a Marosvásárhelyi Rádióban. Ez olyankor fordul elő, amikor az Aranyszalagtárból lejátsszák egy-egy jól sikerült riportomat. Büszke vagyok, hogy meghallgatásra talált az ötletem, és 1975-ben létrehoztuk az Aranyszalagtárat… még ma is folytatódik a gyűjtögetés, de már digitális hanghordozókkal, és merem remélni, hogy még élni fog a szalagtárnak nevezett lemeztár.

– Milyen gyakran találkozol a volt kollégáiddal?

– Sajnos szétszóródtunk, de néha a fiatal barátaim meghívnak egy-egy érdekes sajtórendezvényre. Szívesen elmegyek, jólesik az a szeretet, amivel a fiatalok fogadnak. Kortársaimból már csak alig vagyunk öten…

– Miben különbözik a mai rádiózás az évtizedekkel ezelőttitől?

– Ég és föld, de az alapok, a kiinduló elvek megmaradtak. A ritmus nagyobb, pörgőbbek, az élő adásokkal szemben megnőtt a követelmény, örülök a szépen beszélő kollégáknak és haragszom a diszkzsoké stílusra. A nyelvi közvetlenség égisze alatt követik el a legtöbb nyelvi hibát, magyartalanságot.

Interjúra készülődve

– 2013 nyarán bemutatták a Megy a magnó… című könyvedet, amelyben a rádiós emlékeidet vetetted papírra. Mi vett rá a megírására?

– Nemcsak gyűjteni szerettem a dokumentumokat, de közzé is akartam tenni. Ez késztetett az írásra, aminek egyik védőangyala éppen te voltál, amiért hálás vagyok. Sajnos rossz lóra tettünk, mert a kiadó nem állta írásbeli szavát. Minden példány elfogyott, pedig még akadnak érdeklődők. Újabb kiadásra nem gondoltam, esetleg a rövid próza meg a humor kelt bennem érdeklődést. Ezzel a két műfajjal próbálkozom, ha még futja az utolsó száz méterből. Néha jókat nevetgélünk az Ildi Csárdában és kihörpintjük poharainkat. Zajlik az élet, kedves Melánia…

– Így, az interjú vége felé kívánok neked egészséget, békességet, erőt… Biztosan mások is mondtak hasonlókat… Te mit kívánnál saját magadnak?

– Fájdalommentes időváltozást és jó kerékpárutakat a vénembereknek is.

Kérdezett: FRM

 Riport az 1970-es évekből