Néhány napja örömmel olvastam, hogy rangos elismerést kapott kedves verseci ismerősöm, Krizbai Hajnalka. Több évtizedes munkája során sokat tett a szórványban élő magyarság megmaradásáért, a közösség fejlődéséért és a kulturális értékek gyarapodásáért. Tavaly nyáron a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete által szervezett riporttábor résztvevőjeként kerültem Versecre, ahol Martinek Imre kollégám mutatott be a nyugalmazott tanítónőnek. Beszélgetésünk mai napig emlékezetes maradt. Ma őt látjuk vendégül. 

,,A történelem vasekéje az elmúlt évezredek folyamán számtalanszor borozdálta végig a Délvidéket. Ugyancsak ő, a magvető, két kézzel szórta a magot a véráztatta ugarba: nemeset, konkolyt vegyesen. A kikelő vetést északi, déli, keleti és nyugati szelek tördelték, sáros csizmák taposták. Ami megmaradt: a nemzetiségektől tarkálló Délvidék.” (Forrás: Kiss Lajos: Délvidéki daloskönyv) Itt születtem én…

Krizbai Hajnalka (fotó: F. R. M.)

– Mi jut eszébe először a gyerekkoráról? Milyen volt akkoriban magyarnak lenni a Vajdaságban?

– Gyermekkoromból csak a szép emlékeket őriztem meg. Nagybecskerek mellett egy tanyán születtem, ahol édesapám kertészként dolgozott. A tanyán három nemzet – szerb, német és magyar – élt békében és megértésben egymás mellett. Ismertük és beszéltük egymás nyelvét, gyönyörködtünk a népszokásainkban és eljártunk egymás ünnepeire… A természet, a friss tanyasi levegő, a madárfütty, a hosszú út az iskoláig mind-mind hozzásegített ahhoz, hogy egészséges, toleráns emberekké váljunk, váljak…

Magyarittabé központjában (forrás: hetnap.rs)

Szüleim sokat dolgoztak, így aztán sűrűn kint voltam édesanyám szüleinél, öregapáméknál Magyarittabén. Magyarittabé református közösség, a református vallás viszont nemzetmegtartó. Itt tanultam meg imádkozni, hallottam a legszebb népmeséket, népdalokat, vettem részt a parasztmunkában. A férfiak esti borozgatása mellett hallottam Petőfiről, Kossuthról, na meg arról, hogyan hurcolták el a magyar legényeket a háborúba. Közülük kevesen tértek vissza.

A kuckóban játszva a csigát csináló asszonyoktól hallottam először a Megöltek egy legényt című balladát. Zsuzsi ángyom gyönyörű hangja sokszor belesírt az éjszakába. Néha-néha oly szomorúan szólt a dal, hogy az asszonyok szemébe könny szökött. Hogy miért? Azt akkor még nem tudtam. Nem tudtam, de éreztem, hogy nagyon-nagyon szép. Mélyen a szívembe véstem.

– Hogy került Nagybecskerek mellől Versecre? Miért választotta a tanítói pályát?

– A tanyától az iskoláig hosszú volt az út. Voltunk vagy tizenöten. Már akkor szükségét éreztem annak, hogy segítsek. Útban hazafelé megbeszéltük a házi feladatot, a tanyán szervezett ünnepségekre programot készítettünk, énekeltünk, szavaltunk, táncoltunk. A középiskolát – Nagybecskerek ösztöndíjasaként – Szabadkán, a tanítóképzőben végeztem el. Még most is úgy érzem, hogy a tanya, a falu és később a város nevelt belőlem olyan embert, olyan tanítót, aki később megállta a helyét itt Versecen, Bánát déli részén is. Megtanultam mindenben a jót, az értéket keresni, és abból a legjobbat kihozni. Ezért lettem a nép tanítója.

A riporttábor résztvevői (fotó: F. R. S.)

– Most teszek egy kis kitérőt, mivel az olvasók közül sokan valószínűleg egyáltalán nem hallottak Versecről. Mit kell tudni a településről? Maga az elnevezés egy község és egy város nevét is takarja…

– Versec városa Belgrádtól 85 km-re északkeletre, a Verseci-hegység lábánál, a román határtól 14 km-re fekszik. A középkorból eredő neve Érdsomlyó (település az Érd-patak mentén, a Somlyó-hegy lábánál). A XV. századtól lakossága többségiben szláv, innen nevének szláv eredete is Podvršan (város a hegycsúcs alatt). Az ugyanolyan nevet viselő községnek 800 négyzetkilométer a területe. A 2002-es népszámlálás szerint 54 000 fő.

Verseci látkép (fotó: F. R. S.)

A községben huszonhét általános és négy középiskola van. A tanítás nyelve szerb és román. Magyarul csak anyanyelvápoló órákon tanulhatnak a gyerekek heti két órában. A községhez egy város (Versec) és huszonhárom falu tartozik, többek között Susara, azaz Fejértelep. Ezt a falut nagyrészt magyarok lakják… Versec városának etnikai összetétele elég tarka. Szerbek 72%, románok 10,87%, magyarok 4,81%, azaz 2600 fő – nagyrészt katolikusok –, cigányok 2,18%, jugoszlávok 1,87%…

A Szent Gellért római katolikus templomban (fotó: F. R. M.)

Meg lehet látogatni a Szent Gellért római katolikus templomot, ami 1860 és 1863 között épült. Határában áll Érdsomlyó várának romja (Zsigmond vára), amelyet 1323-ban emeltettek királyi várként. A városi múzeumot 1882-ben alapították, itt található a Zoffmann Sörgyár és a Helvécia Borpince az 1880-as évekből. Városunkban született Herczeg Ferenc író, valamint Felix Milleker helytörténész. A kiemelt rendezvények közé tartoznak a Szüreti napok és a Herczeg Ferenc Emléknapok szeptember folyamán.

– Most már visszakanyarodhatunk tanítói pályafutásához… Verseci tartózkodásomkor nagyon sokat lehetett hallani a valamikori nyári, anyanyelvápoló táborokról, amelyeket Ön kezdeményezett. Miért tartotta szükségesnek?

– A mi kis közösségünkben kevesen voltunk ahhoz, hogy anyanyelvünk fejlődjön, szókincsünk gyarapodjon, kifejezőkészségünk tökéletesedjen. Ezért gondoltam arra, hogy megszervezem a nyári tábort, ahol Dél-Bánát magyarlakta településeiről – Torontálvásárhely, Pancsova, Hertelendyfalva, Ivanova, Székelykeve, Fejértelep, Kevevára, Ürményháza, Temesvajkóc és Versec gyermekei nevezhettek be. A tábor követelménye az volt, hogy csak magyarul társaloghattunk.

A Zsigmond-torony (fotó: F. R. S.)

Népdalokat tanítottunk, táncoltunk, vetélkedőt szerveztünk, kézműves-foglalkozásokat vezettünk. Legnagyobb sikerként azt tartom, hogy a tábor végére mindig kiadtuk a Tábori Hírmondót, ami gyermekírásokból állt össze és tükrözte a tíz napot, amit a gyermekek ott töltöttek. Ez 8-10 oldalból állt, és minden gyermek nyomtatva hazavihette, így a szülők is tudták, mivel teltek az ott töltött napok… A verseci diákok a tábor végére számtalan barátságot kötöttek más magyar ajkú kisdiákokkal, akikkel a későbbiekben is leveleztek, sőt évről évre találkoztak.

– Tavaly nyáron említette, hogy 1954-ben nyolcszázötven magyar diák járt a Petőfi Sándor iskolába, ami szinte hihetetlennek tűnt a jelenlegi körülmények ismeretében. Mi vezetett a magyar oktatás 1992-es megszűnéséhez?

– 1954-től nagymértékben megindult az országból való kivándorlás. Ezenkívül fiataljaink közül sokan vegyes házasságra léptek, és ott az erősebb nyelv dominált, ami a szerb volt. Sajnos kevesen gondolták úgy, hogy ahány nyelvet beszélsz, annyit érsz. Hajlamosak vagyunk arra, hogy mi magyarok átállunk a többségi nemzet nyelvére, hogy szó ne érje a ház elejét. 1992-re annyira leesett a gyermekszaporulat, hogy nem volt elegendő gyermek egy-egy osztály megnyitásához. A város nagy területen fekszik, és a kényelem is megtette a magáét. A legközelebbi iskolába küldték a gyermekeket még akkor is, ha az szerb nyelvű volt.

Az 1954-es érettségizők (forrás: verseci magyarok Facebook-oldala)

– Hogyan lehetett volna elkerülni azt a végzetes napot?

– Nagyobb odafigyeléssel… Ezt a törést gondolom, csak én könnyeztem meg. Itt maradt egy teljes magyar tanári kar, amelyet velem együtt beolvasztottak a szerb oktatásba, és… vége. Egy újságíró, egy politikai párt meg nem kérdezte, hogy emberek, itt most mi történt? Látva a történteket, magam köré gyűjtöttem a magyar gyermekeket, és a Petőfi Sándor Kultúregyesület zászlaja alatt tovább dolgoztam velük. 1992–2006-ig Magyarországról az Illyés Alapítvány segítette munkánkat, majd 2006-tól a Szerb Oktatási Minisztérium heti két órával támogatta ezeket az órákat. 2009-ben mentem nyugdíjba, akkor huszonhét diákot adtam át tanítványomnak, Fodor Tamás magyar–német szakos tanárnak.

– Mesélne még a Petőfi Sándor Kultúregyesületben végzett munkájáról?

– Harminc éven keresztül vezető pozícióban voltam az egyesületnél. Igyekeztem olyan fellépéseket összeállítani, amelyen a négyéves Marikától a hetvenéves Pista bácsiig mindenki fent volt a színpadon, aki csak járt próbákra. Akkor voltam a legboldogabb, amikor együtt láttam ezt a sok embert. Mindez erőt adott a további munkához.

A kultúregyesületnél (fotó: F. R. M.)

– Múlt héten a Magyar Művelődési Szövetség Elnöksége Életfa díjat adott át Önnek a magyar kultúra napja kapcsán szervezett ünnepségen. A kitüntetést azzal indokolták, hogy így ismerik el a délvidéki magyar kultúra terén végzett több évtizedes áldozatkész tevékenységét…

– Az Életfa díjra büszke vagyok, hisz szép dolgokért éltem, s ezekért érdemes volt élni.

Az ünnepségen (forrás: Krizbai Hajnalka Facebook-oldala)

– Korábban kapott hasonló elismerést a munkájáért?

– Az Aracs Társadalmi Szervezettől 1999-ben Aracs-díjat kaptam a délvidéki magyarságért tett munkámért.

– Mire volna szükség ahhoz, hogy a magyarság helyzete pozitív irányba változzon Versecen?

– Összefogásra… Ez megmentő erő lenne.

 Kérdezett: FRM