Költő, újságíró, műfordító – olvasható az egyik internetes oldalon a nagyváradi születésű, jelenleg is ott élő Szűcs Lászlóról, munkásságát azonban nem lehet három szóba belesűríteni… Épp ezért döntöttünk úgy, hogy vendégül látjuk a Szövegkovácson, meséljen ő arról, hogyan lett újságíró, miért költözött ki a rendszerváltás idején Magyarországra, majd miért tért haza. Emellett legújabb könyvéről és irodalmi tevékenységéről is beszél…

– Mi vezetett az újságírói pályára? Mivel foglalkoztál előtte?

– Nyolcvanháromban érettségiztem, ekkor már egyik szervezője voltam az Ady Endre Irodalmi Körnek, s ugyan ideig-óráig dolgoztam itt-ott – pár sikertelen felvételi után a magyar–német szakra, voltam makettkészítő, ipari festő, éjjeliőr s hasonlók –, azért már az irodalom, a sajtó környékére készültem. De talán nem baj, hogy nem lettem újságíró a rendszerváltás előtt. Aztán a nyolcvanas évek végén, mint sokan mások, én is az áttelepülést választottam családommal.

Mai vendégünk (forrás: Szűcs László Facebook-oldala)

– Azt hiszem, erre céloznak a Szépírók Társasága honlapján: „Egy rövid, 1989-es magyarországi kitérőt leszámolva Nagyváradon él”. Miért volt ez a kitérő és miért döntöttél úgy, hogy itthon folytatod?

– Igazából a rendszerváltás hónapjait éltem meg Magyarországon, ami fontos tapasztalatszerzés volt, ott voltam a Nagy Imréék újratemetésén, a köztársaság kikiáltásakor a Kossuth téren, közben publikáltam is, s rövid ideig dolgoztam egy napilapnál. Mindez az Ady körben szerzett tapasztalatokkal együtt jó iskolának bizonyult. Aztán 1989. december 24-én hazajöttem, úgymond tudósítani a forradalomról, ami Váradon derűsebb volt, és jobbára erőszakmentes. Vissza már csak látogatóba mentem, meg felszámolni a pesti dolgaimat, közben ugyanis elfogadtam Stanik István barátom hívását, s január végén már az újjáalakult napilap, a Bihari Napló munkatársa voltam. Azóta megragadtam ezen a pályán, később új lapokkal, új feladatokkal.

– Mit adott neked a Bihari Naplónál végzett munkád?

– Bő évtizedig voltam a napilap munkatársa, igazán ott tanultam meg a szakmát, s tudod, valahol legbelül ma is napilapszerkesztőnek érzem magam, még mindig hiányzik a szerkesztői munkának az a ritmusa, illetve a népesebb csapatban végzett munka. Egy ideig a kulturális rovatot szerkesztettem, majd ’93-tól hat éven át főszerkesztő voltam, később az utódom helyettese, 2002 őszéig.

Ha nem zajlik le a lapnál a tulajdonosváltás, illetve egy új koncepció gyakorlatba ültetése, akkor nem kizárt, hogy ma is a Naplónál dolgoznék mint szerkesztő vagy riporter, vagy akármi. Nem volt könnyű eljönni, bizonytalanabb terepen járni, de nagy kihívás volt, hogy abban az évben indult el a Várad folyóirat, az Erdélyi Riport hetilap, s akkor vettem át az Ady Endre Sajtókollégium vezetését is. Nem bántam meg a váltást, még ha ma is hiányzik a minden esti lapzárta izgalma. Az ám a kemény drog.

Válogatás (forrás: kulter.hu)

– Említetted az Erdélyi Riportot és a Várad folyóiratot; mindkettőnek főszerkesztője vagy. Hogy tudod ezt a két tevékenységet összeegyeztetni?

– A Riport tizenkét évig klasszikus közéleti, kulturális, gazdasági hetilapként működött, ide is Stanik István hívására jöttem. Fontos szakmai kísérlet volt, a nehezen eladható minőségi újságírással próbáltunk jelen lenni az erdélyi sajtópiacon. Közel egy éve a kiadónk csődbe ment, s most új kiadóval, de a korábbi koncepcióval visszük tovább a lapot az online térben, kicsit kevesebb politikával, több kultúrával. Éppen most tartunk ott, hogy az olvasottsági, nézettségi adataink visszaigazolják a törekvéseinket. Ugyan sajnálom a nyomtatott lapot, de utólag azt mondom, jó döntés volt, hogy ebben a formában folytattuk.

A Várad klasszikus kulturális-művészeti folyóirat, ennek is első számától a munkatársa vagyok, s annak ellenére, hogy egy ilyen lapnak Váradon nem voltak gazdag hagyományai (sőt, igazából semmi, leszámítva a kilencvenes évek elején rövid ideig nagyon sikeres Kelet-Nyugatot), ma már megtalálta a helyét, a formáját a lap, oda-odafigyelnek rá. A következő hetek, hónapok nagy projektje, hogy az internetes változat teljes megújításával minőségi kulturális portált hozzunk létre, ami részben átvesz dolgokat a Várad funkcióiból, részben új tartalmakat kínál.

A két feladat összeegyeztetése nem könnyű, valamelyest segít, hogy a két csapat között több átfedés is van, de azért időnként a kettő együtt teljesen lemeríti az akkumulátoraimat.

Irodalmi estek résztvevője is (forrás: mnsz.hu)

– Az Ady Endre Sajtókollégiumban sajtós műfajismeretet tanítottál. Milyen volt a katedra mögül beszélni egy olyan szakmáról, amely mondhatni a kisujjadban van?

– Problematikus volt, mert mindig ott a kétely, hogy át tudod-e adni a megszerzett tudást, tapasztalatot, képes vagy-e fenntartani a figyelmet, egyáltalán hasznos-e, amit mondasz. De nagyon szerettem a fiatalokkal foglalkozni, s ahogy a többi előadónk is tette, a gyakorlati tudásra helyeztem a hangsúlyt. Arra mindenképpen jó volt a tanítás, hogy tudatosabban odafigyeljek a sajtóműfajok sajátosságaira, funkcióira, s ezek alkalmazására a lapoknál is, ahol éppen dolgozom.

Nemcsak tanítottam, hanem tanultam is közben, ez a műhely most nagyon hiányzik, különösen, hogy látom, katasztrofálisan állunk az utánpótlással, miközben ma már több helyen, magasabb fokon is zajlik médiaoktatás. Fájdalmas élmény volt, hogy nem tudtam megmenteni az iskolát, bántja a lelkiismeretemet, hogy nem volt több erőm, lehetőségem küzdeni érte. Valamelyest vigasztal, hogy sok hazai lap vagy műsor impresszumában, stáblistáján visszalátom a végzettjeinket.

– 1990-től tagja vagy a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, jelenleg az igazgatótanácsban is tevékenykedsz. Pontosan mivel foglalkozol a MÚRE-nál?

– Formálisan a tagságért felelős tagja vagyok az igazgatótanácsnak, de azért annyira élesen nem különülnek el a feladatok. Ami konkrétum, hogy az egyesület negyedévenként megjelenő lapját, a Romániai Magyar Sajtót szerkesztem, dolgoztam az új honlap kialakításán, s nyilván leginkább az írott sajtóval összefüggő témákban mozgok otthonosabban. Mindig is fontosnak éreztem ahhoz a szakmai, baráti közösséghez tartozni, amit a MÚRE jelent.

MÚRE-találkozón Nagykárolyban (fotó: F. R. M.)

– 2013-tól tiszteletbeli tagjai vagy a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, vagyis a MÚOSZ-nak. Mit takar ez a tagság? Milyen gyakran találkozol a magyarországi kollégákkal?

– Meglepett és örömmel töltött el, hogy erdélyiként elsőként megkaptam ezt a címet, s a többi tiszteletbeli tagot ismerve, rendkívül megtisztelő. Amúgy egyszerű tagnak tekintem magam, magyarországi kollégákkal pedig leginkább ilyen-olyan szakmai rendezvényen találkozom, s nagyon örülök, hogy a MÚRE és a MÚOSZ között az utóbbi években érdemibb, tartalmasabb a kapcsolat. Talán szerepem lehet abban, hogy ez az együttműködés tovább erősödjön, legalább annyira, mint mondjuk a vajdasági kollégákkal.

– A napokban jelent meg a MÚRE legújabb kiadványa, a Műfajok a magyar sajtóban, amely a te nevedhez fűződik. Miért tartottad szükségesnek, hogy időszerűvé tedd, bővítsd a 2010-es kiadást?

– Mondjuk inkább úgy, hogy engedtem Rácz Éva elnök rábeszélésének. A korábbi változatra ráfért némi bővítés, aktualizálás, kiegészítés, s mivel adott volt egy lehetőség, elővettem a kéziratot, ennek az eredménye ez a második kiadás, amit jó szívvel ajánlok a szakmabeliek mellett érdeklődő olvasóknak is. A nyelvezete is tudatosan ehhez illeszkedik.

Azt még el kell mondanom, hogy a műfajok közül valamivel részletezőbben írtam azokról, amelyekkel korábban, napi- és hetilapszerkesztőként magam is többet foglalkoztam, illetve elsősorban ezeket tanítottam, gondolok például az interjúra.

Azért is fontos a műfajokról beszélni, mert valamennyi, a magyar sajtóban használatos műfaj fontos, megvan a maga helye, s egy lap színvonalát emeli, ha ezeket minél változatosabban és pontosabban alkalmazzák. Sajnos, mind a mai napig nagyon sok a szakmai hiba a műfajok használatával kapcsolatban, ha tanítanék, most is könnyen tudnám az elmondottakat hibákkal illusztrálni.

Az említett kiadvány (forrás: mure.ro)

– Egy új fejezettel bővült a könyv, amely az online sajtó műfaji sajátosságairól szól. Ez kivételesen nem te írtad, hanem Győrffy Gábor a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemről. Mennyire áll közel hozzád ez a terület? Miért vontál be még egy személyt a fejezet megírásába?

– A készülő szöveget több kollégának is elküldtem véleményezésre, Gábor a mondandóját egy kész fejezetben foglalta össze, ezért magától értetődő volt, hogy ezt teljes egészében illesszük az anyag végéhez. Igazából más is az, amit ő megfogalmazott, az online újságírás sajátosságait gyűjtötte egybe, mindez nagyon hasznos kiegészítést jelent. Amúgy az online kénytelen-kelletlen közel áll most már hozzám, a Riport internetes változata által gyűjtögetem a tapasztalatokat. Ez még távolról sincs a kisujjamban, próbálom megérteni, tanulni a sajátosságait, törvényszerűségeit.

– Milyen műfaji sajátosságai vannak az online sajtónak?

– Alapvetően ugyanúgy kell a különböző műfajoknak megjelenniük az online lapokban is, hiszen a szöveg az szöveg, függetlenül attól, hogy papírra nyomtatják vagy egy képernyőn olvassuk. Inkább azt mondanám, hogy az interneten a szöveg gazdagodhat a beépített linkekkel, hanganyaggal, videóval, szerencsés esetben értelmes kommentekkel, illetve vannak sajátos megjelenési formák, s mást jelent az aktualitás, mint egy heti- vagy havilapnál.

– Mit tanulhat a könyvből az, aki nem szakmabeli?

– Kritikusabb szemmel olvasni. Továbbá tudatosulhat benne, hogy ez valóban egy komoly ismereteket igénylő szakma, ami az újságírás mai pocsék társadalmi elismerése idején nem elhanyagolható szempont. Talán abban is segít, hogy az érdeklődő olvasó meg tudja különböztetni a minőségi újságírást a szakmának attól a részétől, amire nem vagyunk igazán büszkék.

A Könyvmaratonon (forrás: erdelyiriport.ro9

– 2005-ben Nagyvárad város Kiválósági-díjával ismerték el a munkádat, 2007-ben nívódíjat kaptál a MÚRE-tól… Hogy tekintesz ezekre az elismerésekre? Akkor is tudod, hogy jó szakember vagy, ha nem ismerik el ország-világ előtt a tevékenységedet?

– A MÚRE díjának azért örülök, mert azt kollégáktól kaptam, a másiknak pedig azért, mert Nagyváradtól, ráadásul az utóbbiért kapott összeggel segíthettem valakit, akinek éppen nagy szüksége volt erre. Az elismerést szerezzék a kiadványaink, egy-egy írásom esetleg. Plecsniktől, oklevelektől még senki nem lett jó újságíró, szerkesztő.

– Miért tartottál ki a mai napig az újságírás mellett?

– A könnyebb válasz, hogy máshoz nem igazán értek. A még könnyebb az, hogy nem enged, bár több kollégám esete bizonyítja, hogy a tollat vagy a billentyűzetet letéve tudott másban is sikeres lenni. Időnként lenne kedvem máshoz, különösen a közélet-politika mai állapotait látva. El tudnám képzelni magam mondjuk kertészként, gazdálkodóként, s feltehetően remekül el tudnék vezetni egy macskamenhelyet. A mozdonyvezetésről már letettem.

– Milyen az írott sajtó kapcsolata az audiovizuális sajtóval?

– Gondolom, jó. A MÚRE berkein belül jól megvagyunk egymással, amúgy is egyre több az átfedés a kettő között. Mi is videózgatunk, a rádiósok írnak, az online sajtósok meg mindenfélét csinálnak. Megvalósul a média-ökuménia.

A Pokol az emeleten című publicisztikai regény bemutatóján (forrás: www.reggeliujsag.ro)

– Hogyan látod a jelenlegi romániai magyar újságírás helyzetét? És jövőjét?

– Hogy igazán ezt a kérdést megválaszoljam, sok-sok oldal kellene. Nagyon sok a gond, de az, amit nemrég leírtak, hogy haldoklik a romániai magyar sajtó, az marhaság. Akad persze több komoly gond: forráshiány, függetlenség, a nyomtatott lapoknál a terjesztés, mindenki esetében a színvonalas utánpótlás. S ezek a gondok keverednek is rendesen, például ha rá is bukkanok egy szorgalmas és tehetséges, képzett fiatalra, nem biztos, hogy versenyképesen meg is tudom fizetni. Ezért máshova megy. Vannak gondok a sajtó szerkezetével is, de tényleg nem akarok most nagyon belemélyedni a szakmázás bugyraiba. Mindezek megoldása vagy megoldatlansága határozza meg a jövőnket is.

– Hogyan jellemeznéd az irodalmi munkásságodat?

– Sajnos ezt a sajtós elfoglaltságok zárójelbe tették, időnként egy-egy szöveggel igyekszem kitörni ebből a zárójelből. Átmászok rajta, mint valami szögesdróton.

– Versek, sőt kisregény is fűződik a nevedhez. Nem nehéz váltani a műfajok között?

– Nem, de ma is leginkább versek motoszkálnak bennem, miközben prózai tervek foglalkoztatnak. Majd valamikor, talán...

– Megjelent könyveid közül melyik áll a legközelebb a szívedhez?

– Furcsa módon egy elég sajátos munka, majd egy évtizede készítettem egy beszélgetős könyvet Stoff M. Zita mallersdorfi Ferenc-rendi szerzetesnővel. Ezek a beszélgetések, illetve az ő embersége, elhivatottsága nagyon megérintettek.

– Hogy érzed, mivel járulsz hozzá szülővárosod kulturális életének fellendítéséhez?

– A fellendítés az erős túlzás, mondjuk inkább, hogy igyekszem színesíteni.

– 2008-tól szervezed a Törzsasztal esteket. Honnan jött az ötlet? Milyen gyakran vannak, és mi alapján döntitek el, ki legyen a következő vendég?

– Úgy tíz éve szerveztünk egy estet Konrád Györggyel a városháza nagytermében. A sikeren felbuzdulva kezdtünk gondolkodni azon Kőrössi P. Józseffel, költő, ma a Noran Libro könyvkiadó vezetője, hogy mi lenne, ha kortárs magyar írók meghívásával indítanánk beszélgetéssorozatot. Támogatónak a Várad folyóirat mellé megnyertük a Szépírók Társaságát. Ez nyolc éve volt. Évente tíz írót hozunk el Váradra, zömmel magyarországiakat, néha erdélyieket, de jött már vendégünk Londonból, Norvégiából, Argentínából, Floridából is.

A beszélgetéseket rögzítjük, közreadjuk, s külön interjú is készül mindegyikükkel. Vannak köztük már visszatérők is, idén tavasszal mind ilyenek jönnek, Térey János, Tóth Krisztina, Csaplár Vilmos, Darvasi László. Tegnap Györe Balázzsal találkozhatott a közönségünk. Hogy ki jöjjön, arról Kőrössi Jóskával ketten egyeztetünk, de minden év végén a közönségtől is várunk és kapunk javaslatokat, kéréseket.

Nagyvárad a régi, szép időkben (forrás: egykor.hu)

– Hogyan látod a mai Nagyváradot? Milyen volt gyerekkorodban?

– Két arca van az emlékeknek. A múlt részben megszépíti, igen, nyugisabb volt a város, magyarabb, ismerős utcák, épületek, az iskola, a vadgesztenyefák. Keveset érzékeltem abból, hogy diktatúrában élünk. Aztán persze jöttek a nyolcvanas évek, igazán az Ady kör közege tudatosította, a kör korábbi vezetőinek a meghurcolása, hogy igazán miben is élünk.

A sok szörnyűséget azért ellensúlyozta a fiatalságunk, nem voltunk hajlandóak félni. Igaz, nem is sejtettük akkor, csak a mostanában megismert megfigyelési dossziék mutatják meg, milyen alapos, cinikus megfigyelés alatt voltunk. S hogy micsoda veszélyt tulajdonított nekünk a rendszer.

– Mivel foglalkozol a szabadidődben? Van valamilyen hobbid?

– Ne vedd panaszkodásnak, de tényleg nincs szabadidőm. Hobbi? Hát, olyan hogy horgásznék vagy ilyesmi az nincs. Pedig szívesen horgásznék. Helyette olvasok, vers, novella, regény, ami éppen jön. Régebben esténként futottam. Talán majd tavasztól megint.

– Hol látod magad mondjuk tíz év múlva?

– Erre a legkönnyebb valami vicceset rávágni. Hogy addig bejön a lottó ötösöm, s elszórjuk hülyeségekre. Ez elég jó cél. De ha ez nem jön össze, akkor megmaradni a betűk környezetében, kicsit kevesebb sajtóval, s több irodalommal. Valószínűleg Váradon.

Szűcs László és a két szövegkovács (fotó: Ambrus Melinda)

Kérdezett: FRM