Nehezen jönnek a szavak. Szinte ki kell préselnem magamból. Pedig tegnapelőtt megfogadtam, hogy ezentúl optimistább leszek és kétszeresen fogok örülni a jó dolgoknak. De közben rájöttem, az is nagy haladás, ha egyáltalán észreveszem azokat.

Új év kezdődött, a régi viszont néha-néha visszaköszön a maga lezáratlan történeteivel. A múltkori lelki nagytakarítás nem teljesen sikerült, bár jobban belegondolva, túl nagy erőfeszítés lett volna mindent egyszerre megoldani. Egyik kedves kolléganőm halála pedig rádöbbentett, milyen mulandó az élet. Egyik percben vagyunk, a másikban már hatalmas űrt hagyunk magunk után. Nem érdemes mindenkivel harcban állni.

Radnaborbereken még mellettem állt (a fotós neve ismeretlen)

Vasárnap, a hír hallatán alig tudtam összeszedni magam, eszembe jutottak a közös emlékek, a mosolya, és az is, hogy milyen jó érzés volt elmondani neki, mennyire megkedveltem. De valami arra késztetett, hogy szedjem össze magam, mintha ő sem szerette volna, ha végigsírom a napot… ilyen esetekben hajlamos vagyok rá.

Írás közben eszembe jut a 2010-es találkozásunk. Neki fizettem ki életem első újságírói tagdíját… Aztán eljött 2014 szeptembere, amikor a nagykárolyi MÚRE-találkozón szobatársam volt a strand területén levő kemping egyik házikójában. Azt hiszem, nem írok róla többet, valószínűleg csóválná a fejét, ha kibeszélném. Már látom is magam előtt…

Munka közben (fotó: Antal Erika)

Ennek a bejegyzésnek kettős célja van: elsősorban búcsút veszek kolléganőmtől, másodsorban pedig tovább taposom a Szövegkovács útját. Utóbbival valahogy együtt fejlődtem… belefutottam néhány akadályba, megtorpantam, melléfogtam, elestem, felálltam, tanultam.

Néha másokat hibáztattam a kisebb-nagyobb kudarcokért, könnyebb volt, mint beismerni, hogy én sem vagyok tévedhetetlen. Sőt, a rossz dolgokra is egyszerűbb volt összpontosítani, valahogy szembetűnőbbek. A félelem pedig egyre nőtt… Vagy a múltbéli sérelmeket emlegettem, vagy a jövőt láttam borúsan. És közben megfeledkeztem a jelen szépségeiről, szinte magától értetődő ajándékairól.

Létfontosságú ajándék (www.sophiadeluna.com)

Arról, hogy van két kezem, amivel írjak, van egy eszköz, ami megkönnyíti a betűvetést, sőt, tudok írni, mert megtanultam az iskolában. Meleg van a szobában, szerencsére jó a látásom, jóízűen vacsoráztam, így nem kell a korgó gyomromra figyeljek munka közben, és szinte egy karnyújtásnyira van tőlem a víz, amellyel a szomjamat olthatom. Néha pedig benyit a kedvenc fotósom (aki nem mellékesen a férjem), és megkérdezi, hogy haladok.

Lélegzetelállító (fotó: Farkas-Ráduly Sándor)

A felsoroltak szinte egytől egyig apróságnak tűnnek, olyan dolgoknak, amelyeknek sokszor alig vagy egyáltalán nem tulajdonítunk jelentőséget. Holott néha jó volna komolyabban venni, mivel így rájönnénk arra, hogy nem olyan fekete minden, mint amilyennek látszik. Ha ezeket sorra kipipáljuk, akkor már észrevesszük a napsütést, a madárcsicsergést, az apró mosolyt szeretteink arcán…

Magyarázat nélkül... (goldenformula.5mp.eu)

És még valami… Ne felejtsük el mindezeket megköszönni! Hangosan vagy saját magunkban… Én is megteszem: bár többé nem lesz lehetőségem személyesen elmondani, köszönöm, Zsófi, a kedves mosolyodat, szavaidat, Önnek pedig azt, hogy így év elején is velünk töltötte ezt a néhány percet!

FRM