„A vers kér időt magának, nem én magam a versnek. Voltak éveim, amikor semmit nem írtam, »kihűlve égett a láng«, tehát nem égetett. Elbúcsúztam a Múzsától, aztán egy idő múltán fülön csípett, tollat adott a kezembe. Írj!” – idézzük Albert-Lőrincz Mártont a költészet világnapján. Hogy mi történt ezután, kiderül az Irodalmi találkozó legújabb, versekkel és fotókkal fűszerezett interjújából.

– Csíkkarcfalván született 1951-ben. Milyen volt a gyerekkora a Hargita megyei községben? És onnan tovább?

– Mint minden falusi gyermeknek: sok cimboraság és nyitogatás a világ ablakán. Jó volt, mert teljesség volt. Azt hihettük, a világon mindenhol a mi magyar nyelvünket beszélik. Aztán Gyergyószentmiklósra költöztek szüleim. Én épp befejeztem a négy elemit. A pajkos gyermekkor folytatódott, és meglebbentett a versírás szele is, úgy ötödikben.

– Mit jelentett Ön számára Gyergyó?

– Minden emberfiának megvan a maga használható véletlen-ideje. Az én időm a falutól vezet a városig, indulva a borzas XX. század közepétől, a tudatlanságtól a tudatosodás felé. Mindegyik kis állomás jelentőséggel bír a konkrétan megfogható – születés és halál – és az elmosódott – tudatlanság és tudatosság – között. Élményeim nagy könyvébe Gyergyó írta be a legmeghatározóbb tapasztalatokat. Karcfalván születtem, de gyergyói lettem. Nincs más választásom, ámbár ide s tova negyven éve élek Marosvásárhelyen, és szeretem, bár dühít, mert kicsinyes és gőgös is, talán. Itt megtapasztalhattam küzdelmes anyanyelvem értékét.

Albert-Lőrincz Márton (2013)

– Milyen volt diáknak lenni az 1950–60-as években?

– Diáknak lenni mindig ugyanolyan. Tanulnod kell, ha célod van, játszótársakat kell találnod, ha fel akarsz nőni. Ez általános séma. Különbség talán csak abban van, hogy kik a tanáraid. Többek-e a tankönyvnél. Engem csak a tanító nénik részrehajlása zavart, de megtanítottak írni, olvasni. Később, 5-8.-ban az nem tetszett, hogy tanító bácsi okított matematikára. Meg a sok krumpliásás, amit az iskolákra köteleztek, szeptember végén, október elején. Nem is szerettem meg a számok világát, sem a föld művelését.

 Gyergyószentmiklós: gyermek- és serdülőkora színhelye

– 1977-ben Marosvásárhelyen telepedett le. Mi vonzotta ebbe a városba, végül pedig mi tartotta ott?

– Amikor idevetett a sors, a főtéren inkább magyarul beszéltek. Az üzletekben is, a hivatalokban is. A ’68-as megyésítés még nem éreztette hatását. Marosvásárhely a Maros Magyar Autonóm Tartomány fővárosa volt, a legszebb, legkulturáltabb város, a székely főváros. Novum Forum Siculorum, ha így jobban tetszik. Így volt benne a tudatunkban, amit a vidéki városok narratívumai őriztek. A feleségem elsők között választhatott, amikor kihelyezték. Akkoriban minden egyetemi végzettet pályára tettek. Ő választhatta a várost. Akkor már egyéves házasok voltunk. Lassan kialakult az élettér, a pálya. Megszülettek a fiaim. Már nem volt visszaút.

– Mi a legszembetűnőbb változás azóta?

– Új státusom, a ny. egyetemi előadótanár. Ez a legszembetűnőbb változás. Közben sok minden.  Két biztos pont van: a születés és a halál, mindkettő a tudatlanság állapota. Mások élményeit gazdagítják. Könnyen kimondjuk, hogy sem előtte, sem utána nincs semmi. De hát a semmi is van! És ráadásul már akkor is vagyunk, amikor még nem láttuk meg a napot. Ezt átvitt értelemben mondom.

A bözödi tónál (2011)

Vagyunk az anyánk hasában. És azután is vagyunk, miután meghaltunk, hiszen ott van a test még néhány napig, megfogható, kitapintható, és beszélünk hozzá. De azután is sok-sok időn keresztül szólongatjuk halottainkat. Ameddig el tudjuk engedni. Kijárunk a temetőbe, és ez valahogy jó nekünk. Nem kell tehát semmi misztika ahhoz, hogy ezeket elmondjuk. És ha elmondjuk, akkor érezzük is, hiszen átéljük. Nem a magunk halálát, azt mi nem érezzük. A születésünket sem, csak ordítunk ösztönileg.

De e két biztos pont között van a kérdés. Ez történt közben: kérdések, válaszkeresések. Kérdezünk mindenről, hiszen ez az ember lényege. Már a kisgyerek is ezt teszi. És a felnőtt látja, milyen nehéz válaszolni a kérdésekre. A lét nagy kérdései foglalkoztatnak, ezekre rákérdezhetek, de ezekre senki nem tud válaszolni. A változás folyamatos.

– Marosvásárhelyen ezt-azt kipróbált, dolgozott, oktatott. Mit jelentett önnek a marosvásárhelyi Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, ahol az intézmény megalakulásától kezdve folyamatosan szerepet vállalt? Mindig is szeretett volna tanítani?

– Élünk, pénz kell hozzá, dolgozunk, ahol lehet. Ha kell, „sötétben, bányalégben”. Folyamatosan készülünk a jobbra. Vannak átmenetek, és vannak elköteleződések. Az ember elköteleződik, ha erőt érez magában. Aki nem teszi, azt inogtatja a szél, meggörnyedve járkál.

Nekünk, kisebbségieknek, emelt fővel kell vállalnunk azt, ami ránk méretett. Balsors, jobb sors, kubikosmunka, értelmiségi kihívás. Ha kutyaólat kell építeni, azt építünk, ha oktatni kell, azt végezzük, ki-ki tehetsége és tudása szerint. Én mindig tanár szerettem volna lenni. Erre készültem. A tanításnál nincs szebb hivatás, bár sok földhasadással forog a világ, de forog, és változik, velünk együtt.

Otthon, munka közben (2012)

– Mit oktat a hallgatóknak?

– Már semmit. De fontos volt elmondani, amikor lehetett, hogy a kisebbségi lét sorsfordítója a nő. Elavult nézet? Érdemes belegondolni.

– Kolozsváron szerzett bölcsészdiplomát, majd ugyanott doktorált teológiából… Mit köszönhet e két végzettségnek? Mennyire vannak hatással a mindennapjaira?

– Az az igazság, hogy engem mindig vonzott a nagy titok: mi végre az ember? Ostoba, aki azt hiszi, tudja a választ. De az ember mégis reméli, hogy eljut Tündérországba. És eljuthat, hiszen ezt példázza a váteszköltő Jancsija és Juliskája. Ezen gondolkodnunk kell nekünk is, halandóknak. Ehhez kellenek az eszközök.

Csíksomlyói búcsú (2013)

– Azt hiszem, ideje rátérni a költészetére… Mikor kezdték érdekelni a versek?

– 2016-ban a Káfé Főnix egy körkérdést intézett munkatársaihoz, amelyben a szerkesztő az első versről kérdezett. A magyar költészet napját vallomásokkal ünnepeltük. Magam is elmondtam első versem történetét. Ötödikes voltam. Nyilván korábbi a verssel való találkozásom: nővéreim hangosan tanulták a verseket, olvasták a gyönyörű balladákat. Örökre fogságukba kerültem.

Kedei Zoltán műtermében. Bölöni Domokos és Albert-Lőrincz Márton (2016)

– Bádogvilágban című ars poeticájában azt vallja, hogy Petőfin, Vörösmartyn és József Attilán nevelkedett… Mit tanult a magyar költészet e három jeles alakjától? Ki hatott Önre leginkább?

– Az ars poetica lényege a ragaszkodás. Mihez ragaszkodás: a jelenhez, a múlthoz? Ha a jelenhez nem ragaszkodunk, kilógunk időnkből. Ha a múlthoz nem ragaszkodunk, identitásválságba kerülünk. Ilyenformán egyik nélkül sem lehet költői hitvallásról beszélni. Illetve lehet, de értelmét vesztett beszéd lenne, mert nem tartalmazná az irányt.

Amikor azt vallom például, hogy hinni kell az anyanyelvben, amely nem véletlenül épp az én anyanyelvem, ezt nem kényszerítő módban mondom el, csak kijelentem, hogy vidd magaddal az Ararátra. Ma már nem fogalmazunk korparancsokat, hiszen nem egy az igazság. És magunk is változunk. Ez magyarázza azt is, hogy időről időre újrafogalmazzuk krédónkat. Ilyesmikre vezettek rá a nagy elődök. Észrevétlen hatnak rád.

Sohasem fogod tudni szétválasztani a hatásokat, csak azt veszed észre, hogy felbukkannak, mint a búvópatak. Olykor be is írod a saját szövegedbe, de a transzponált textusokat nincs lelked különválasztani, mert azok, bár más mondotta, beépülnek világodba, világlátásodba, és mint intertextusok segítségedre sietnek. Ilyen például Hervay vendégszövege is, a „nincs küldetésem, nem verem a dobot”, vagy József Attila elvegyültem és kiváltam motívuma, de van más is.

Budapest. József Attila szobránál (2016)

– Mikor jut ideje verseket írni? Mindennap, esetleg minden héten időt szakít rá?

– Verset írni nem tudok programszerűen, hiszen nem vagyok beprogramozható. Teljesen kiszámíthatatlan időkben írok, és nagyon rapszodikusan. Vannak napok, amikor négy-öt gondolat is versbe kívánkozik, máskor hetek alatt nem írok le egy betűt. Kivétel az órákra készülés. A vers kér időt magának, nem én magam a versnek.

Voltak éveim, amikor semmit nem írtam, „kihűlve égett a láng”, tehát nem égetett. Elbúcsúztam a Múzsától, aztán egy idő múltán fülön csípett, tollat adott a kezembe. Írj! De minek? – tettem fel a kérdést, a visszatérő kérdést, hiszen tanárember vagyok, a verselés az én pályám peremén fut, inkább az edzőpályán, nem mérik, nem díjazzák, senkit sem dicsérnek meg vagy vonnak felelősségre miatta, nem abból élek. De a nyelv nem hagyhat cserben, ha anyanyelv.

Szilvásváradon, a Szalajka völgyében (2014)

– Hány verseskötete jelent meg eddig?

– Nem vagyok termékeny költő, a vers csábításában három kötetem került nyilvánosságra. Ebből kettő: Az önszorgalmi jegyzőkönyv és az Itt állok, a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható, csak elektronikus változatban. Cseke Gábor szerkesztette és írt hozzájuk előszót. Ezek is majd húsz évet várakoztak a fiókban. További három verseskötet várakozik, bármikor kiadható, egyelőre nincs szerkesztőjük, kiadójuk.

Két MEK e-könyve fedőlapja

– Mi köszön vissza leginkább a verseiben? Annyit észrevettem, hogy a szülőföld, a megmaradás fontos helyet foglal el Önnél…

– Valóban így van. Ez inkább az Önszorgalmiban érhető tetten. „Az identitás, a költői lét, a ’mi végre’ szüntelen megkísértése és kihívása”, ezt így Cseke Gábor fogalmazta meg. Talán ez lenne a másik nagy kérdéskör. Ami a két biztos pont közé esik, mind versbe kívánkozik, az anyanyelvi elköteleződésben ágaskodik.

Legfőbb kritikusai: Hunor fia és felesége, Enikő

– Milyen sajátosságai vannak a költészetének?

– Egyik kötetem alcíme: Szabad ritmusú versek, a másiké Verstelen versek. Ezek árulkodó címek, az olvasó biztosan nem fog kötött szerkezeteket keresni.

 – Milyen gondolatok foglalkoztatják általában egy-egy olyan jeles napon, mint a költészet világnapja vagy a magyar költészet napja?

– Ha észreveszem, lehet, hogy vers születik, egyébként semmi különös nem foglalkoztat, hétköznapra esik.

 – Mit adtak, adnak és adhatnak a költők a világnak?

 – Talán semmit, talán egy egész világot.

Szentgyörgyi László könyvbemutatóján Kedei Zoltán műtermében. A képen: Albert-Lőrincz Márton, Kilyén Ilka, Szentgyörgyi László

– Tudományos kötetei is megjelentek. Milyen témában?

– Valóban, négy kötetem jelent meg, egy, a Multikulturalitás és demokrácia (2011) című, fiammal közösen, társszerzésben. Ezeknek a témái elég változatosak, egyrészt érdeklődésem folytán, másrészt egyetemi szükségletből. A Nevelésszociológia (2009) és a Törd a kígyó fejét (2007) nevelésügyi kérdéseket jár körül. A lélek párbeszéde c. könyvem (2007) a hit pszichológiai és vallási vetületéről való gondolkodás, szintézis. Továbbá van még egy egészség-pszichoszociológiai írásokat tartalmazó tematikus könyv is (Az egészség társadalmi értéke – 2014), amelyet szerkesztőként jegyzek. De cikkek, tanulmányok is születtek az évek során.

– Milyen volt együtt dolgozni a fiával, Albert-Lőrincz Csanáddal?

– Amikor társszerzővel dolgozunk, két célunk van: a komplementaritás és a munkamegosztás. A fiam jogász, a kolozsvári ügyvédi kamara tagja, a Partiumi Keresztény Egyetem tanszékvezető docense. A közös munkában eltűnik az apa-fiú hierarchikus kapcsolat, a kompetencia lesz a vezető elv. A családi viszony pozitív adalék, mindenképpen.

 Szerzőtársa, Csanád

– Az Ön olvasatában mit jelent a multikulturalitás? És mennyire fér össze a demokráciával? Esetleg egy konkrét példát is mondhatna…

– A multikulturalizmus egy befogadó ideológia, a politikai szándék kinyilvánítása a társadalom vallási-etnikai-kulturális sokszínűségére vonatkozóan. Sokkal könnyebb azt mondani, We are all multiculturalists now (Glazer), mint megvalósítani. A valóság sokkal árnyaltabb, hiszen a kultúrák természete az expanzióra törekvés. A kisebbségi kultúrák maguk is kialakítják a maguk védekező módszereit. Alá-fölé rendelés vagy egymás mellé rendelés. Esetleg összekeveredés (vegyes családban, de ott is valamely kultúra kedvezményezett, helyre kerül).  A multikulturalitás, ily mód, inkább párhuzamos kulturális szigetek együttlétét jelenti egyazon társadalmi térben.

Képzeljünk el egy baromfiudvart.  A ludak a ludak között érzik jól magukat, kedvükre gágoghatnak, az étektől sem veri el más baromfi. Hasonlóan a kacsák, ők is kedvükre hápoghatnak és lubickolhatnak együtt a pocsolyában, őket aztán semmi nem zavarja. A tyúkok is rikácsolhatnak, és maguk ülhetnek a kakasülőkre, nem vegyülnek össze a galambokkal. A sor folytatható. Ők mind ugyanannak a baromfiudvarnak a lakói, de másként kommunikálnak, másképpen viselkednek, másmilyen ételeket kedvelnek, és más helyen hálnak.

Ha betéved valamelyik a többiek közé, nincs nagy baj, de kicsit olyan lesz, mint a rút kiskacsa. Esetleg kiszorítják. Nos, mi az, ami van? A másság ténye. És mi az, ami hiányzik? A közös értékrend. Ahhoz, hogy jól érezzék magukat, a baromfiudvaron rendnek kell lenni, táplálni, rendezni, szeretni kell minden lakóját. Nem kell kivételezni egyikkel vagy másikkal, csak azért, mert fehér libák vagy tarkák, némarucák vagy tőkés récék, kendermagosak vagy csórényakúak. Úgy szép a baromfiudvar, ahogy van.

A multikulturalizmushoz törvények és normák kellenek, valamint ezeknek a tisztelete, továbbá intézmények, demagógiától való mentesség, és olyan korlátok, nyilván, amelyek a társadalmi szabadságot biztosítani képesek, az érdekek opcióit felülvizsgálják, beszűkítik, és le is rombolják. Ezt akár valamiféle új egyenlőségnek is lehetne tekinteni, mint olyat, ami által mindenki felelősségteljes életet élhet. A szabadsággal járó felelősségét. A nemzetállami demokráciákban még sok kérdés ágaskodik. A működő demokráciában szabadság van és felelősség. A multikulturalizmus létezik, de korántsem ideális állapotban.    

– Végezetül arra szeretném kérni, hogy ajánljon egy írót vagy költőt, akivel beszélgethetnénk az Irodalmi találkozó következő részében…

– Aki a megszólaltatásra bízvást érdemesült, az Cseke Gábor, jelenleg Csíkszeredában élő szerkesztő, író, költő, irodalomszervező, akinek asztalán hever Erdély egész irodalmi élete. Őt ajánlom nagyrabecsüléssel. 

Kérdezett: Farkas-Ráduly Melánia