Felkészült az újabb virtuális utazásra? Legutóbb a Beszterce-Naszód megyei Óradnára és Radnaborberekre kalauzoltuk Önt, most Versec és környéke következik. 2015 nyarán ott szervezett riporttábort a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete, a vajdasági kollégákhoz ezúttal erdélyiek, a MÚRE tagjai is csatlakoztak. Az ott töltött öt nap természetesen felejthetetlen emlékeket nyújtott. Ezúttal két írásomat olvashatja, mindkettő megjelent a 2016-ban kiadott Érdsomlyói hídfő című kötetben.

A közös munka eredménye...

Az elsőt egyébként eredetileg a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének honlapjára írtam beszámolóként, így nem kis meglepetés volt, amikor megláttam, hogy a könyvbe is bekerült. 

Közös témák, közös tábor Versecen

Egy átfogó beszámoló írásának ültem neki, mélyenszántó gondolatok­kal szerettem volna a kisebbségi lét nehézségeire rávilágítani, és arra, hogy milyen keveset tudunk az anyaország határain túl élő magyarok­ról, noha „csak” 70-80 km-re vannak tőlünk. Lemondtam azonban erről a szándékomról, hadd beszéljen helyettem ez a riportkötet, melynek lapjain majd megelevenedik a szórványvidék és közössége a minden­napi küzdelmeivel. Miért mélyítsem én is a sebeket?

Csoportkép (fotó: Paraczky László, forrás: http://szenttamas.rs/)

Az öttagú erdélyi csoport az egyiptomi Hurghadához hasonlított Temesváron teljesedett ki, majd mintegy másfél órás anekdotázós, jó hangulatú utazás után személygépkocsival befutott Versecre, ahol ugyanolyan hőség fogadta, mint amilyen a maga mögött hagyott Béga-parti városban volt. Hamar egymásra hangolódtunk a Vajdaság más-más településeiről érkező kollégákkal, akik kiváló vendéglátóknak bizonyultak.

Veres Imelda munka közben (fotó: F. R. M.)

Másnap jegyzetfüzettel, videokamerával, fényképezőgéppel és hang­rögzítővel felszerelkezve megkezdtük a téma- és riportalany-vadászatot. Sajnos a töredékét sem tudom érzékeltetni annak a kedvességnek, nyíltságnak, amelyet a táborozók az interjúk során tapasztaltak. Pedig szó esett megszűnt iskolákról, elnéptelenedő, kiöregedő falvakról, ma­gyarul már alig tudó unokákról, borászokról, akik régóta nem beszéltek egyhuzamban fél óránál hosszabb ideig anyanyelvükön, és egy kulturális egyesületről, amely tartja a lelket a helybeli magyarokban…

Herczeg Ferencnek is emléket állítottak (fotó: F. R. M.)

Érzékeltük a látottak, hallottak súlyát, mégsem tűnt úgy, mintha a történetekkel le akarnának húzni a mélybe, ahonnan már nincs visszaút. Nagyszereden (Veliko Središte), Temeskutason (Gudurica), Fejértelepen (Šušara), Márktelkén (Markovac), Fehértemplomon (Béla Crkva), Udvar­szálláson (Dobričevo) és természetesen Versecen (Vršac) valahogy erőt adott az arcokról sugárzó mosoly és derű.

Bál Udvarszálláson (fotó: F. R. S.)

Udvarszálláson majdnem egy teljes napot töltöttünk, napközben alaposan kifaggattuk a helybelieket, este pedig visszatértünk a bálba… Ezt azért említem meg külön, mert ilyen mulatságból legfeljebb kettőt szerveznek egy évben, és az idén ez volt az első. Versecen felmásztunk a Szent Gellértről elnevezett római katolikus templom tornyába, majd még magasabbról, a Zsigmond király által építtetett egykori várból szemléltük a térséget. A magaslatokról vízbe szálltunk, pontosabban megmártóztunk, hogy felfrissüljünk, a fehértemplomi tóban.

Tóth Lívia szervező, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöke szerint a riporttábor ideje alatt fontos témákat sikerült feldol­gozni, ami már csak azért is lényeges, mert Versec (város és község­központ) és környéke nagyon ritkán szerepel a vajdasági magyar írott és elektronikus sajtóban.

A bálozók egy része... (fotó: F. R. S.)

A beszámoló úgy teljes, ha rajtam kívül a többi erdélyi kolléga is megszólal. Most ők következnek ábécérendben:

Ambrus Attila (Brassó): Bánátban azért jártam, hogy megismerjem a szerb-román-magyar együttélés jelenét, a közösségek életét, hisz az analógia az erdélyi magyarság életével kézenfekvő, arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a jelen párhuzamossága helyett a közeljövő független veszedelmeit ismerhetem fel.

Bögözi Attila (Marosvásárhely): Ritkán adódik az ember életében efféle kivételes alkalom, amikor az erdélyi magyar újságíró egy olyan „viharfészekben felejtett” térség feltérképezésében vehet részt, mint amilyen a szerbiai Bánság délkeleti kisrégiója, illetve annak központ­ja, Versec. A meglátogatott településeken éreztük a talaját és irányát vesztett bánsági magyar kisebbségi lét kiszolgáltatottságának, a megmaradásért folytatott, sokszor kilátástalan küzdelmének megannyi változatát, az emberekben mégis tragikus méltósággal pislákol a nyelvi, kulturális önvédelem ösztöne, mellyel a reménytelenség és a bizakodás sajátosan furcsa elegyét írják a hétköznapok üzenőfalára.

A verseci Szent Gellért-templomban (forrás: http://www.catholic-zr.org.rs/versec/)

Petki Judit (Brassó): Számomra azért marad emlékezetes a vajdasá­gi riporttábor, mert lehetőségem nyílt egy új világot megismerni: Versec környékét, ahol barátságos és kedves emberekkel találkoztam. Most tudtam meg, milyen a Kiebitzfenster, és egy kicsit kikukucskáltam rajta többedmagammal. Láttam, milyen a falusi élet, ha májustól júliusig nem esik az eső, milyen katolikusnak lenni egy szerb többségű világ­ban, milyen a kiüldözött németek házában élni, és láttam, mennyire örvendenek a magyar szónak ott, ahol már nincs többé magyar iskola.

Sarány István (Csíkszereda): A Versec térségében fekvő magyar falvak azt mutatták meg nekem, hogy milyen sors vár a székelyföldi falvakra tíz-tizenöt év múlva. Elnéptelenednek a háromszéki, erdővidéki települések, mint ahogyan már elnéptelenedtek az udvarhelyszékiek is; a csíki falvakban valamivel jobb a helyzet az infrastruktúra fejlett­ségének és a város közelségének köszönhetően. A derű viszont nem veszett ki a vajdasági emberekből, s ez vigasztaló… lehet.

Ui.: Olvasson tovább! Betekinthet a verseci magyar oktatás egykori és jelenlegi helyzetébe. 

Van élet a romok között…

Mióta hazajöttem Versecről (Vršac), folyton Reményik Sándor sorai csengnek a fülemben. Mintha követelnék, hogy papírra vessem. Én pedig engedékenyen meg is teszem. „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!” Olyan sokszor hangzik el ez az idézet a szórványközösségekben, hogy már-már elcsépeltnek is tűnhet.

Kilátás Versec városára (fotó: F. R. S.)

Egy tömbmagyarságból érkező emberfia szinte fel sem fogja az értelmét, hisz mondhatni, mindene megvan: anyanyelvén gondolkodik, beszél és tanul, sőt a misék, istentiszteletek szövegét is könnyedén megérti. Arról, hogy máshol is élnek magyarok, szinte alig vesz tudomást. Pedig jobban tenné, ha végre kinyitná a szemét, mert a szórványban élőktől tanulhatna igazán. Én is tanultam. Ezúttal Versec városában, ahol huszonhárom évvel ezelőtt megszűnt a magyar oktatás, és azóta, bár voltak próbálkozások, nem sikerült újjáéleszteni.

Volt egyszer egy iskola

Az első állomás Krizbai Hajnalka nyugalmazott tanító néni háza volt, ahol riportalanyom és szívélyes vendéglátás fogadott. Ekkor kezdődött az időutazás, vissza a múltba, a valamikori Petőfi Sándor Magyar Nyolcosztályos Iskolába.

Krizbai Hajnalka

– A gyerekek száma egy-egy osztályban negyvennél is több volt, tiszta magyar nyelvű oktatás folyt ott – emlékezik vissza a több évtized­del ezelőtti időkre Hajnalka néni, nekem pedig bevillan egy interneten talált tablókép az alábbi szöveggel: ,,A Petőfi Sándor iskolába 1954-ben 840 magyar diák járt.” Alig hittem a szememnek, és még akkor is ingattam a fejemet, amikor kedves vendéglátóm megerősítette ezt az információt.

Az 1954-es érettségizők (forrás: verseci magyarok Facebook-oldala)

A mélyrepülés akkor kezdődött, amikor az említett tanintézményt összekapcsolták a Vuk Karadžić Általános Iskolával: volt ugyan magyar tagozat, magyar tanári karral, mégis nagy ütemben csökkent a lét­száma, mivel sok szülő úgy döntött, hogy már első osztálytól szerbül taníttatja csemetéjét.

– A tanárok megsértődtek, nem akarták felka­rolni a többség nyelvén tanuló gyerekeket. Be kellett volna kapcsolni őket a magyar közéletbe, anyanyelvápoló órákat, önképzőköröket lett volna jó szervezni nekik.

A Zsigmond-toronynál (fotó: F. R. S.)

Felejthetetlen táborok

Amikor az általa szervezett anyanyelvápoló táborokról kezdett beszélni, olyan átéléssel tette, hogy úgy éreztem, bárcsak én is ott lehettem vol­na Fejértelepen (Šušara), abban a közösségben, ahol 1986-tól kezdve hosszú évekig gyerekek gyűltek össze a dél-bánsági régióból, hogy ismerkedjenek és barátkozzanak, közben pedig tíz napon keresztül csak anyanyelvükön beszélgessenek. Ezenkívül népdalt, néptáncot tanultak, citeráztak, kézműves-foglalkozásokon vettek részt, sőt tábori hírmondót is szerkesztettek, amelyet aztán kinyomtatva hazavit­tek szüleiknek, hadd láthassák, olvashassák, milyen programjaik voltak a fiatal anyanyelvápolóknak...

– Egyik évben utolsó pillanatban jelentkeztek be a debellácsiak, és azt üzenték, hogy hoznak sátort magukkal, mi csak szerezzünk szalmát. Esett az eső, a sátrak beáztak, a többi gyerek pedig felajánlotta, hogy he­lyet ad a balszerencsés társaknak. Ez a bajtársiasság hiányzik a mostani fiatalokból. Az együttérzést, az emberszeretet nem lehet megtanulni a számítógép mellett – állapítja meg jelentőségteljesen Hajnalka néni.

A verseci Szent Kereszt-kápolna (fotó: F. R. S.)

Időközben Versec két testvértelepülésével, a magyarországi Helvéci­ával és a szlovákiai Zéténnyel közösen nemzetközi táborokat szervez­tek, melyekre tizenöt gyerek utazott el a Vajdaságból. A dél-bánsági találkozót egyre jobban elhanyagolták, majd eljött a búcsú pillanata. De még így is túlélte a verseci magyar oktatást, amely 1992-ben szűnt meg az elvándorlás, a vegyes házasságok és a gyermekvállalási kedv csökkenése, egyszóval a diákok számának megcsappanása miatt. Azóta hivatalosan csak szerbül tanulhatnak a magyar gyerekek a városban.

Szükségmegoldás

Krizbai Hajnalka nem adta fel. – Még abban az évben, amint az igazgató engedélyt adott rá, elindítottuk az anyanyelvápolást az iskolában. Hetente két órát foglalkoztunk a magyar gyerekekkel, anyagi támoga­tást az Illyés Közalapítványtól, majd a Bethlen Gábor Alaptól kaptunk. Amilyen tevékenységbe csak lehetett, bevontam a gyerekeket – mesélte a tanító néni, akitől 2009-ben, nyugdíjba vonulásakor Fodor Tamás vette át a stafétabotot.

Sajtósok a Zsigmond-toronynál (fotó: F. R. S.)

Körülbelül harmincan jártak keddenként az óráira, számolni tanultak, a színek magyar elnevezésével, illetve a mindennapi életben használt szó- és mondatszerkezetekkel ismerkedtek. A résztvevők közül sokan más településen folytatták tanulmányaikat, így nemcsak Versec városától, hanem a magyar nyelvtől is eltávolodtak.

– Ennek ellenére vannak olyanok, akik szívesen emlékeznek vissza az anyanyelvápoló körben eltöltött időszakra. Egyikük örömmel mondta, hogy nagy haszna van az itt tanultakból, nem érzi már kényelmetlenül magát magyar társaságban, mert ő is be tud kapcsolódni a beszélgetésbe – említi ezt a példát Tamás, aki végül könyvtáros lett a verseci városi könyvtárban. (Egyébként ő még tudja, milyen magyar iskolába járni, hisz az 1-4. osztályt anyanyelvén végezte – szerk. megj.)

Petőfi szobra az azonos nevű kultúregyesületnél (fotó: F. R. M.)

Jelenleg Györfi Mónika tart órákat a Vuk Karadžić Általános Iskolában heti rendszerességgel, Pancsováról utazik az egykori Érdsomlyóra, ahol 1–8. osztályosokat oktat. Tanítványai közül sokan bekapcsolódnak a Petőfi Sándor Kultúregyesület programjaiba.

Nem új keletű tevékenység

Az egyesületnél ugyancsak zajlik anyanyelvápolás, viszont inkább a nyelvtanulás gyakorlati oldalára helyezik a hangsúlyt. Az ilyen jellegű tevékenységek még a kilencvenes években kezdődtek, szintén Krizbai Hajnalka – akkori titkár – irányításával. A tevékenységi formák választé­ka bőséges, más általános iskolákban tanuló gyerekeket is odavonzott. Mindmáig ki-ki a kedvére válogathat a dráma-, vagy néptánccsoport, vagy a kórus között, de a betlehemes, a karácsonyi vagy a húsvéti műsorokból, szüreti fellépésekből is kiveheti a részét.

A kép jobb oldalán Virág Klára és Vitt Sándor (fotó: Maletaški Krisztina)

– A fiam is jár anyanyelvápolásra, és szereti, mert társalognak, írnak, rajzolnak, történelmet tanulnak, és magyar rajzfilmeket néznek – mondta Virág Bene Klára jelenlegi titkár, aki hozzátette, hogy édesapja kívánságára odahaza csak az anyanyelvén beszélhetett. Akkor nem nagyon értette ezt a szigort, de ma már hálás érte. Most is ügyel rá, hogy amikor csak lehet, magyarul beszéljen a foglalkozásokra járó gyerekekkel, és figyelmezteti őket, ha egymás között szerbül kezdenek társalogni.

Apadó közösség

Időközben olyan felnőttek is fordultak az egyesülethez, akik meg akarnak tanulni magyarul. – Főként azért, mert szeretnék megszerezni a magyar állampol­gárságot. Örülünk az anyaországtól kapott lehetőségnek, de van egy hátulütője is ennek: a legtevékenyebb magyarok pakolnak, és men­nek külföldre, a gyerekeket is viszik magukkal. Már az egyesületben is érezzük, hogy mennyire hiányzik ez vagy az a személy… Nem lehet változtatni ezen, mert mindenki a saját érvényesülését nézi – ezek már Vitt Sándornak, az egyesület elnökének a szavai, akit az is aggaszt, hogy mostanában egyre több pályázatukat utasítják vissza ilyen vagy olyan okokra hivatkozva, anyagi támogatás nélkül pedig nem megy.

Ilyen is volt régen... (fotó: F. R. M.)

A dél-bánsági tábort is újjáélesztenék, már többször is tárgyaltak róla, egyelőre azonban nem sikerült előbbre lépni az ügyben. Szerencséjük van azzal, hogy néhány gyerek nyaranta elutazik a Magyarországon, Szlovákiában vagy Romániában szervezett anyanyelvápoló táborokba, ott velük egykorúakkal találkoznak, és nem szégyellnek megszólalni.

Boros kitérő

Közben Temeskutasra (Gudurica), Josif Nedin borászhoz vittek a gon­dolataim, aki annak idején magyar óvodába járt, sőt tizedik osztály végéig magyarul tanult. Hosszú idő után a riporttábor résztvevőivel beszélhetett, nagy örömére újra az anyanyelvén.

Mosolyogva állta a sarat (fotó: F. R. M.)

– Édesanyám magyar volt, és vele otthon mindig magyarul beszél­tünk, a halála után azonban ennek vége szakadt. A feleségem szerb, a gyerekeim egy időben mégis magyarul tanultak Kutason, de amikor egyszer részt szerettek volna venni egy Budapestre tervezett kirán­duláson, azt mondták nekik, hogy őket nem viszik el, mert szerbek…

Ennyien figyeltünk rá (fotó: F. R. M.)

– Bár sokat felejtettem, jó érzés, ha megszólalhatok magyarul, ezért is örülök a látogatásuknak – tette hozzá a borász, aki nagyszerűen állta a sarat egy-másfél órán keresztül a csaknem tizenöt újságíró kérdése­inek kereszttüzében. Ezek a gondolatok most sem hagynak nyugodni. Visszaterelnek a Reményik-féle idézethez, és eszembe jut a templom…

„Ne hagyjátok a templomot…”

Az iskoláról már nagyon sokat írtam, de mi a helyzet Isten házával? Ott milyen nyelven zajlanak a szentmisék, a hittanórák? A válaszokat a több mint 150 éves Szent Gellért-templomban, pontosabban fogalmazva Erős Mihály esperes-plébánosnál kerestem.

A Szent Gellért-temlplom belseje (fotó: F. R. M.)

– Körülbelül hetvenen járnak vasárnaponként misére, a fiatalok jó része távol marad. Magyarul és szerbül misézek. Hittanórákra mintegy negyven gyereket írattak be, sokan közülük régi, szép magyar veze­téknevet viselnek – nem mondok példát, mert még valakit megsértek –, de már kimondani sem tudják.

Erős Mihály és Sarány István beszélget (fotó: F. R. M.)

Az órákon mindkét nyelven kell beszélnem hozzájuk, nem lehet csak magyarul, mivelhogy nem értik… Ilyenkor nem helyezhetem előtérbe, hogy mi, magyarok, esetleg mi, katolikusok – mondja ki kereken a plébános, aki szerint jókedvű, tisztességes és becsületes magyarok élnek Versecen, olyanok, akik képesek emelt fővel járni. Ezt én is megerősíthetem, viszont a szavaiból sokszor kicsengett, hogy jóval nehezebb az élet a végeken, mint a tömbmagyarságban, mert itt sokkal kevesebb figyelmet kapnak. Mintha mindenért kétszeresen meg kellene küzdeniük.

Kilátás a toronyból (fotó: F. R. M.)

Segíteni, amíg lehet

Krizbai Hajnalka nyugalmazott tanítónő nem győzi hangsúlyozni, hogy sokkal több figyelmet érdemelnének az anyanyelvápoló körökbe járó gyerekek. – Egy fiú ösztöndíjat szeretett volna, de visszautasították, mert nem magyar iskolába járt… Hogy járt volna, ha nálunk nem is létezett? El kellett volna mennie Debellácsra, Székelykevére vagy Nagybecskerekre tanulni, a szülő pedig nehezen engedi el 7-8-9 éves gyerekét – mondja lemondóan Hajnalka néni, majd így folytatja: – Amíg egyetlen gyerek is van, aki anyanyelvén akar tanulni, kutya kötelességünk figyelmet szentelni neki, egy közösségen pedig addig kell segíteni, amíg bele nem fullad a mocsárba.

A bemutatót a VMDK Szegedi Tagozata és a Magyar Kisebbségi Információs Egyesület szervezte

Lehetne felelősöket keresni, sőt vádaskodni, hogy ezért vagy azért nem sikerült újraindítani a hivatalos magyar oktatást Versecen. Én azonban nem ítélkezhetem. Csak próbálom megemészteni, feldol­gozni Hajnalka néni szavait. Mindenki úgy értelmezi, ahogy jónak látja. Engem szíven talált.

A két írás szerzője: Farkas-Ráduly Melánia

 Idén nyáron Versecre is visszatértünk (forrás: http://www.vmue.org.rs/)

Kisimre Ferenc is megemlítette a kötetet Szegeden, a Kárpát-medencei médiatalálkozón (fotó: Zunkó Barnabás)