A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöke, a Hét Nap című hetilap főszerkesztő-helyettese, emellett az irodalom területén is otthonosan mozog… Mai vendégünk Tóth Lívia, akivel 2014 szeptemberében, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nagykárolyi összejövetelén találkoztam először.

– A Hét Nap vajdasági magyar hetilap internetes oldalán az olvasható, hogy Nagykikindán születtél, de tulajdonképpen kevés közöd van a településhez…

– Valóban Nagykikindán születtem, az ottani kórházban, de a családom egyetlen napot sem élt abban a városban. Csókai vagyok, ami egy kis település Nagykikindától mintegy 50 kilométerre. Soha nem is értettem, hogy a vajúdó édesanyámat miért vitték olyan messzire, amikor itt volt 5 kilométerre a zentai kórház? Természetesen rá is kérdeztem, mert az internet és az elektronikus ügyintézés beköszöntéséig elég nagy gondot okozott a dokumentumok, például az anyakönyvi kivonat beszerzése, de elég homályos választ kaptam. Állítólag valami gond volt az egészségügyi ellátásban, és egy rövid ideig a bánáti asszonyok nem mehettek a Tiszán túlra, Bácskába szülni.

Tóth Lívia (forrás: a Facebook-oldala)

– Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén végezted a felsőfokú tanulmányaidat. Volt más választási lehetőséged is, vagy kizárólag ott akartad folytatni a középiskola befejezése után?

– Én választottam a Magyar Tanszéket, mert magyar nyelv és irodalom szakos tanár szerettem volna lenni. Az oklevelem alapján az is vagyok, de közben úgy alakult az életem, hogy a módszertani vizsgához kötelező gyakorlati órákon kívül egy napot sem tanítottam. Időközben ugyanis „belekóstoltam” az újságírásba, és elcsábultam, már nem vonzott a tanügy. És ezt a döntésemet sohasem bántam meg. 

– 1985-ben, egy évvel az egyetem befejezése előtt az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségében kezdtél dolgozni. Mi ösztönzött arra, hogy kipróbáld a rádiózást?

– Ez a történet még középiskolás koromban kezdődött. Végzős voltam, amikor az Újvidéki Rádió megszervezte a Riporter kerestetik című vetélkedőjét, amelyen szép eredményt értem el, egy másik középiskolás lánnyal osztoztunk az első helyen. Az ifjúsági műsor szerkesztői kifaggattak a terveimről, és amikor megtudták, hogy Újvidéken szeretnék továbbtanulni, felajánlották, menjek be a rádióba, nézzek körül, és ha tetszik, dolgozhatok külsősként, tiszteletdíjasan. Be is mentem, meg is tetszett, ott is maradtam, vagyis az egyetemi éveim alatt végig dolgozgattam a rádiónak, az első adódó alkalommal pedig hivatalossá tettük a „viszonyunkat”. Először meghatározott időre vettek fel, majd az oklevelem megszerzése után állandósítottak. El kell mondanom, hogy nagyon szerettem a rádiót, és még ma is a nagy „szerelmem”, annak ellenére, hogy azóta átváltottam az írott sajtóra. Ami némileg kényszerből következett be, de ez már egy másik történet. 

Újvidék nagyon régen... (forrás: iho.hu)

– 11 évig dolgoztál rádiósként, majd 1996-tól 2001-ig a Képes Ifjúság igazgató-főszerkesztője voltál. Milyenek voltak az első benyomások az írott sajtóban, miben volt más, mint a rádiónál?

– A kilencvenes évek polgárháborús időszakában a vajdasági magyarok többsége úgy gondolta, nem kíván részt venni a hadviselésben, ami egyértelműen Szerbia területszerzési hatalmi törekvéseit szolgálta. Nem akartak téves csatatéren meghalni, ahogyan a Vajdaságból elszármazott Domonkos István költő írta a Kormányeltörésben című híres versében.

Újságíróként, sok kollégámmal együtt, én is a háborúellenes mozgalmakat támogattam. Az Újvidéki Rádió Szombati találka című ifjúsági műsorában hétről hétre hangot adtunk ennek a nézetnek, béketüntetésekre jártunk, a behívót megtagadó tartalékosokkal beszélgettünk…

A másik kedvenc témánk az itteni magyarok eszmélése, nemzetté alakulása volt, mert a nagyszerb nacionalizmus térhódításával a magyaroknak is fontossá vált, hogy megmaradjanak az iskoláik, a színházaik, az újságjaik. A rádió főszerkesztője viszont úgy gondolta, hogy a szerb államnak és Milošević rezsimének tartozunk hűséggel és lojalitással, ezért nem nézte jó szemmel a ténykedésünket.

Képes Ifjúság (forrás: www.antikvarium.hu)

Egy idő után már nehezen tűrtem a lelki terrort, és elfogadtam a felkérést, hogy néhány fiatallal együtt vegyük át ifjúsági lapunk, a Képes Ifjúság szerkesztését. Főszerkesztő lettem és igazgató. Gondom inkább az utóbbival adódott, hiszen a tanszéken nem készítettek fel cégvezetésre. Kezdetben például azt sem tudtam, mi a különbség a nettó és a bruttó bér között.

Továbbra is magnóval dolgoztam, és a rögzített anyag cikké formálása viszonylag könnyen ment. A mondataimra mindig nagyon ügyeltem, igyekeztem kiküszöbölni a helyesírási és a nyelvhelyességi hibákat, kerülni a szóismétléseket.

Az igénytelenség, amivel az írott sajtóban gyakran találkozunk, ma is nagyon idegesít. A címekkel viszont hadilábon álltam, mert a rádióban erre nem volt szükség. Sőt, még ma is sokat töprengek azon, hogy egy-egy írásomnak milyen címet, alcímet adjak.   

– Volt egy időszak, amikor a Napló című szabadelvű napilap tiszteletdíjas munkatársaként dolgoztál, jelenleg pedig a szabadkai székhelyű Hét Nap című hetilap főszerkesztő-helyettese vagy. Hogy jellemeznéd a lapot? Kiket szólít meg, mekkora területen, és milyen témákat boncolgat?

– A Hét Nap magazin jellegű hetilap, amelyben a közéleti, politikai témáktól kezdve a szórakoztató tartalmakig sok minden helyet kap. Van művelődési és oktatási, gyermek és ifjúsági, otthon és család, film, zene, horgász stb. rovatunk. Jegyzeteket, kommentárokat, tudósításokat közlünk azokról az eseményekről, témákról, amelyek a vajdasági magyarság érdeklődésére számot tarthatnak, interjúkat készítünk, riportozunk.

A Hét Nap legelső száma 1946-ban (forrás: Tóth Lívia Facebook-oldala)

Ezzel már elárultam, hogy a gyermekektől kezdve a nyugdíjasokig igyekszünk mindenkit megszólítani, a lapunkat pedig egész Vajdaságban terjesztjük, szinte minden településen, ahol élnek magyarok, vannak elárusítóhelyeink. A Hét Nap állami támogatással jelenik meg, havi juttatásban részesülünk a tartományi költségvetésből, de ez nem elegendő a lap fenntartására.

Az eladásból és a reklámokból származó bevétel mellett állandóan pályázunk, mert a fejlesztéseket és a különkiadványainkat (például a Vajdasági Magyar Kalendárium nevű évkönyvünk, vagy időnként egy-egy kötet megjelentetését) csak így valósíthatjuk meg.   

– A Hét Nap ezen a héten, pontosabban április 5-én ünnepelte fennállásának 70. évfordulóját. Mire volt szükség ahhoz, hogy hét évtizeden keresztül fennmaradjon?

– A Hét Napnak mindig volt egy hangsúlyozott értékteremtő és -megőrző szerepe, ami minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy – ha időnként keservesen is –, de túlélje a rendszerváltozásokat, háborúkat, gazdasági válságokat, a magyar lakosság számának csökkenését. Természetesen a példányszáma már jóval kisebb, mint fénykorában – volt egy periódus, amikor meghaladta a hatvanezret, de az erről szóló történetet mi is szinte legendaként hallgatjuk –, de amíg vannak olvasóink, akik ragaszkodnak hozzánk, addig kötelességünk kitartani.

Tomek Viktor főszerkesztő az ünnepi tortával (forrás: a Hét Nap Facebook-oldala)

Az utóbbi négy évben generációváltás volt a szerkesztőségben, a külcsínünk is változott, vagyis hangban és küllemben egyaránt próbálunk alkalmazkodni a modern kor követelményeihez, de ezt oly módon szeretnénk megvalósítani, hogy közben megtartsuk a nagy elődeink által ránk ruházott örökséget, szellemiséget és hagyományokat.

– Hogyan látod a folytatást: lesz újabb hetven, vagy akár száznegyven év?

– Én azok közé tartozom, akik még nem temetik a nyomtatott sajtót, mert bízom benne, hogy az újságokra sokáig szükség lesz. A hetvenedik születésnapon fotós kollégámmal arról beszélgettünk, hogy a Hét Nap fennállásának századik évfordulóján is szeretnénk koccintani. Erre van is esélyünk, hiszen ő akkor 91, én pedig 84 éves leszek.

– Az interjú hiányos lenne, ha nem beszélnénk arról, hogy te vagy a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöke. Mi volt a legfőbb célod a megválasztásod után?

– Második mandátumomat töltöm az újságíró-egyesület élén, és ha visszatekintek, elmondhatom, hogy sikerélményeim és kudarcaim egyaránt vannak. Nagy örömömre szolgál, hogy sikerült szorosra fűzni a kapcsolatot a Kárpát-medence magyarok által lakott területein élő kollégákkal, megelégedéssel tölt el a két riporttábor megszervezése és a két kiadott könyv, valamint az újságírói díjaink megalapítása, de elkedvetlenít, hogy az egyesületünk tömegesítése, a tagság számának növelése csak álom maradt.

A logó (forrás: www.vmue.org.rs) 

Megválasztásomkor ez lett volna a legfőbb célkitűzésem, de sajnos, nem valósult meg. A magyar újságírók többsége továbbra sem érzi magáénak ezt a civilszervezetet, nem tartja fontosnak, hogy csatlakozzon hozzánk. Remélem, az utánam jövő elnök ezen a területen eredményesebb lesz.  

– Sokat lehet hallani arról, hogy csorbulnak az újságírók jogai a Vajdaságban. Ez pontosan mit jelent? Elbocsátásokat, vagy azt, hogy lakat kerül egy-egy lapra, rádióra?

– Az elmúlt évben végrehajtott médiaprivatizáció súlyosan érintette az önkormányzati tulajdonban lévő elektronikus sajtót. Több, magyar műsort is sugárzó rádió szűnt meg, mert nem sikerült értékesíteni őket. Habár az eladás sem jelenti minden esetben a megmaradást, hiszen a korábban lezajlott magánosítás után az új tulajdonosok számos esetben megszüntették vagy leépítették a kisebbségi adást, mert nem kifizetődő. A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete a kezdetektől ellenezte a privatizációt, mert minden megszűnő rádióval csorbul az itteni magyarság anyanyelvű tájékoztatásra való joga.

Ami viszont a Hét Napot és napilapunkat, a Magyar Szót illeti, ránk is vonatkozik a közszférában dolgozók számát korlátozó intézkedés. Ez azt jelenti, hogy a nyugdíjba vonuló vagy más okból távozó kollégák helyére nem vehetünk fel senkit, így fokozatosan csökken a szerkesztőségek létszáma és egyre nehezebb eleget tenni az elvárásoknak. Ráadásul a külsősök száma sem haladhatja meg a dolgozók létszámának tíz százalékát. A rendelet egyelőre az év végéig van érvényben, de a korábbi tapasztalat azt mutatja, hogy ismét meghosszabbítják majd.  

A Szabadkai Rádió is érintett (saját fotó)

– Miben tud segíteni a VMÚE?

– Közleményeket adunk ki és tiltakozunk, amiről magunk is tudjuk, hogy nem nevezhető igazi segítségnek. Az erkölcsi támogatás és kiállás mellett azonban más lehetőségeink nincsenek, és ez gyakran kevésnek bizonyul azoknál, akiket mélységesen elkeserít ez a helyzet.

– Mi a helyzet jelenleg a Szabadkai Rádióval? Decemberben a Szövegkovács is járt a helyszínen, az „utolsó mohikánokat” még ott találta…

– Nos, az „utolsó mohikánok” továbbra is ott vannak, és kitartanak a hallgatóik mellett, ameddig csak hagyják őket, vagyis a helyzet december óta nem változott.

– A VMÚE-t nemcsak a Vajdaságban, hanem a határokon túl is ismerik. Milyen a kapcsolat például a magyarországi vagy a romániai újságíró szervezetekkel?

– Most mondjam azt, hogy a határon túl jobban elismernek minket, mint idehaza? A MÚRE-val nagyon jó a kapcsolatunk, csakúgy, mint a kárpátaljai, felvidéki, szlovéniai, horvátországi szakmai szervezetekkel, illetve kollégákal. Az anyaországban a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségével és a Magyar Újságírók Országos Szövetségével ápolunk eredményes szakmai viszonyt. 

A VMÚE és a MÚRE elnöke, Tóth Lívia és Rácz Éva (saját fotó)

– Tavaly nyáron riporttábort szerveztetek Versecen, ahová erdélyi kollégákat – többek között engem is – meghívtatok. Miért éppen Versecre esett a választás?

– A riporttáborok helyszínéül olyan szórványtelepüléseket választunk, ahova a vajdasági újságírók is ritkán jutnak el. Ezért került a figyelmünk középpontjába korábban Erzsébetlak, tavaly pedig Versec, amely Újvidékhez, Szabadkához, Zentához egyaránt messze van, és év közben viszonylag kevés hír, írás jelenik meg az ottani magyarságról. Pedig megérdemelnék, hogy többet beszéljünk róluk!

A tábor résztvevői (fotó: F. R. S.)

– Nemrég bemutattátok a riportokból készült kötetet, amelynek te voltál a szerkesztője. Milyen érzés volt lapozgatni és végigolvasni az írásokat?

– Nagyon jó érzés volt könyvben is viszontlátni az írásokat, habár a szerkesztés során én mindegyiket többször elolvastam. Jelen voltam a könyv születésének különböző szakaszainál, hiszen Beszédes István, a kiadvány műszaki szerkesztője Léphaft Pál kollégámnak és nekem küldte el a levonatokat javításra, korrigálásra, jóváhagyásra. A könyvet azonban annak ellenére is nagy izgalommal és örömmel vettem a kezembe, hogy előtte már minden lapját láttam.   

– Elképzelhető, hogy Romániában, akár Temesváron is bemutassátok a kötetet?

– Ez csak szervezés kérdése. Ha úgy érzitek, hogy van rá igény, és meghívtok minket, mi szívesen jövünk Temesvárra.

A riportkönyv címlapja

– Idén hol szervezitek meg a riporttábort?

– A mi egyesületünk túl kicsi ahhoz, hogy minden évben riporttábort szervezzünk, ez meghaladná az erőnket. Az első táborunkat 2013-ban tartottuk Erzsébetlakon, 2014-ben jelent meg a Szigetlét című kötet. Tavaly Versecen táboroztunk, az idén látott napvilágot az Érdsomlyói hídfő című könyvünk, amely az ott készült anyagokat tartalmazza. A következő riporttábort 2016 nyarára tervezzük, a helyszíne valószínűleg a szerémségi Maradék lesz.

– A neveddel nemcsak a Hét Nap hetilapban, valamint a VMÚE-nél, hanem a csókai Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesületnél is lehet találkozni. Ott a Kék cinkék nevű irodalmi csoport vezetője vagy, ami azt bizonyítja, hogy nem tudtál elszakadni az irodalomtól…

– Az irodalomtól sohasem szakadtam el, rengeteget olvasok, főleg regényeket, mert ezzel is gazdagodik a szókincsem. Időnként írogatok is, kisprózákat, rövid novellákat. Ezek a szövegeim valahol a publicisztika és a szépirodalom határán vannak. A csoporttal viszont feladott álmomhoz, a tanításhoz tértem vissza.

A csoporttal (forrás: Tóth Lívia Facebook-oldala)

– Miből áll a munkád a csoportnál? A közösségi oldaladon közzétett, ezzel kapcsolatos bejegyzéseket olvasva úgy érzem, hogy szívvel-lélekkel végzed…

– Versmondó versenyekre járunk, irodalmi műsorokat állítunk össze, néha újságírással is foglalkozunk, és nagyon sokat beszélgetünk: könyvekről, filmekről, színházi előadásokról… Szeretem ezt a kis társaságot, a hat leány közül egy most fejezi az általános iskolát, a többiek középiskolások.

Négy éve vagyunk együtt, és nem nehéz velük szívvel-lélekkel dolgozni, mert nagyon tehetségesek, nem kényszerből, hanem jókedvvel, hatalmas lelkesedéssel vállalják a versek tanulását, előadását. Ez az eredményeinken is látszik, a legtöbb versenyről díjakkal térünk haza.  

– Majdnem elfelejtettem: a három önálló köteted – Köszönöm, jól!, Ördöglakat, illetve Varázspálca nélkül – közül melyik áll hozzád legközelebb?

– Természetesen mindegyik kedves számomra, de az egyéniségemet leginkább a Varázspálca nélkül című könyvem fejezi ki, így talán ez áll hozzám a legközelebb. Ebben válogattam össze a Hét Napban megjelent jegyzeteimet, vezércikkeimet, néhány kedves interjúmat, a riportjaim közül egy csokorra valót. Munka közben a hozzájuk fűződő találkozásokat, emlékeket is felidéztem.

A könyv bemutatóján (forrás: Tóth Lívia Facebook-oldala)

Ez a könyv azért is fontos számomra, mert az ötvenedik születésnapomhoz köthető, és a szülőhelyem, Csóka, művelődési és oktatási központja adta ki, tehát sajátos ajándékként is értelmezhető. Pedig nem voltam mindig hűséges a szülőhelyemhez, az egyetemi tanulmányaim után „ottragadtam” Újvidéken, és tizenöt-húsz éven át nagyon keveset foglalkoztam az otthoni történésekkel. Az utóbbi években igyekeztem a gyökereimet ismét megerősíteni, a szakadozó szálakat újracsomózni, mert az embernek tartoznia kell valahova.     

– Mivel foglalkozol, amikor félreteszed az újságírói munkát, vagy éppen nem az irodalmi csoportnál tevékenykedsz? Rád is igaz, hogy csak hírből ismered a szabadidőt?

– Sőt, a felsoroltak mellett tiszteletdíjasan még a zentai önkormányzatban is dolgozom – mivel a lányom Szegeden egyetemi hallgató, szükség van a fizetésem pótlására –, de azt nem állítom, hogy nincs szabadidőm. Szívesen sétálok a kutyámmal, kertészkedem, olvasok, motorostúrákra, -találkozókra járunk a férjemmel, és gyakran előfordul, hogy nem a munka miatt, hanem pusztán kedvtelésből vagyok ott a színházban, egy-egy könyvbemutatón vagy koncerten. Igaz, az emberek általában azt hiszik, hogy ilyenkor is dolgozom, mert a legtöbben nem tudják elképzelni, hogy az újságíró is képes kikapcsolódni. 

Az egyik motorostúrán (forrás: Tóth Lívia Facebook-oldala)

Kérdezett: Farkas-Ráduly Melánia