Hányszor hallottam már, hogy nő létemre beszéljek kevesebbet róla, úgysem érdekli az emberek nagy részét. Mindig furcsán néztek rám, amikor előhoztam, néha viszont barátokat is szereztem általa. Gyerekkoromban mondhatni ez folyt ki a tévéből otthon, tehát nem volt sok választásom, csak megszeretni vagy megutálni lehetett, középút nem létezett számomra. Szerencsére belehabarodtam.

Mindig is sportoló szerettem volna lenni, általános iskolában kézilabdáztam, atlétikára jártam, de sajnos nem voltak túl jó eredményeim, sőt nagy bánatomra lemaradtam az egyik nemzetközi versenyről. Akkor valami megtört bennem, időpocsékolásnak éreztem az edzéseket, és három húzós év után abbahagytam. Középiskolában, egyetemen minimális energiát fektettem a tornaórákba, nem láttam értelmét hajtani. A „csak azért is megmutatom” azonban utat tört magának…

Egyre jobban vonzott a sportújságírás… Ha már én magam nem űzhetem, legalább kerüljek bele a körforgásba, és első kézből kapjam az információkat az edzőktől, játékosoktól… mindig is érdekelt, hogy mi van a kulisszák mögött. 2004 nyarán beleshettem egy-két órára…

A székelyudvarhelyi Ilyés Ferenc, a magyar kézilabda-válogatott akkori játékosa

Barátaimmal a budapesti Körcsarnokban vártam az athéni olimpiáról hazatérő magyar sportolókat, és egy pillanatra úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. Egy fedél alatt voltak a nagy kedvencek… A szervezők sorra köszöntötték az ötkarikás játékok győzteseit, az ezüstérmeseket, bronzérmeseket, pontszerzőket, akik később autogramokat is osztogattak. Akkor nem volt merszem interjúzni, annak is örültem, ha félszeg mosollyal odaállhatok a „nagyok” mellé… 

Szécsi Zoltán, a magyar vízilabda-válogatott egykori kapusa 

Két évre rá, harmadéves egyetemistaként megírtam az első cikkem a közelgő Műkorcsolya- és Jégtánc-Európa-bajnokságról. Másnap a négyoldalas sportmelléklet legvégén olvastam újra… Le sem tudom írni azt az örömet, amit akkor éreztem... köszönöm a szerkesztő bizalmát.  

Szintén 2006-ban a szegedi síkvízi kajak-kenu világbajnokságon szurkoltam, de akkor már újságíróként is próbálgattam a szárnyaimat. Másodszor találkoztam Kolonics György kenussal, aki a mai napig a legemberibb sportolóként él az emlékezetemben. Sajnos csak ott, mivel a 2008-as pekingi Nyári Ötkarikás Játékok előtt edzés közben rosszul lett, és az orvosok már nem tudták megmenteni… harminchat évesen. A vele készült interjú hangfelvételét viszont most is őrzöm…

Kolonics György

Azóta megszámolni sem tudom, hány sporteseményre látogattam el, szurkoltam, interjúztam, sőt verekedést is láttam női kézilabdameccsen… a játékosok kaptak hajba.

Egy picit megakadtam írás közben... fogalmam sincs, mivel folytassam, hisz olyan sok emlék van még. Jaj, igen… közben saját bőrömön is tapasztalom, milyen sportolónak lenni… a versenytáncban próbálok – immár hivatalos kategóriában – egy-két-há’ lépést tenni előre… amíg bírom.

Marius-Andrei Bălan és Nina Bezzubova, a WDSF Latin World Open győztesei Temesváron, 2013-ban

Nem egyszerű, sőt néha egy maratoni munkanap után legszívesebben kihagynám az edzéseket… Ma sem volt másként, valami mégis arra ösztönzött, hogy bevállaljam. Kimerítő bemelegítésen, technikai gyakorlatokon vagyok túl, de egyáltalán nem bántam meg… újabb motivációt kaptam a folytatáshoz.

FRM

Ui. A verekedős mérkőzésen készült felvétel...