„Mindig az a tevékenység kerül figyelmem előterébe, ami mellett éppen elkötelezem magam…” – vallja a Csíkszeredában élő szerkesztő, író, költő, irodalomszervező Cseke Gábor. Az Irodalmi találkozó című rovatunk legújabb részében elmeséli, miként hatott rá a matematikus, matematikai szakíró édesapja munkássága, milyen volt az általa tartott rendhagyó irodalomóra, de arról is beszél, hogy milyen kívülről szemlélni az erdélyi magyar újságírást. Megéri elolvasni a versekkel is teletűzdelt interjút.

– Szerkesztő, író, költő, irodalomszervező… Melyiknek tartja magát a négy közül?

– Amikor szerkesztek, szerkesztő vagyok. Életem legnagyobb részét különben ez a tevékenység töltötte ki. De amikor írok, akkor író, amikor meg verset fogalmazok, akkor költő… És bizony szerkesztőként az irodalomszervezésbe is jócskán belekontárkodtam. Jelenleg éppen egy helybeli olvasókör fennmaradásán ügyködöm, közel három éve tartjuk életben a rendezvényt a helybeli könyvtárral együttműködve, hogy meddig tart ki a közösségi érdeklődés, nem tudnám megmondani. Röviden: mindig az a tevékenység kerül figyelmem előterébe, ami mellett éppen elkötelezem magam. Ide tartozó vallomás: szeretem a fegyelmet, de egyre nehezebben viselem el a határidőket.

„Felolvasok egy olvasótalálkozón. Mindig jobban ragaszkodtam a leírt betűhöz, a rögtönzéstől óvakodtam…”

– Irodalom szakos tanári képesítést kapott szülővárosában, Kolozsváron. Tanítással is kereste a kenyerét?

– Erre kissé körülményesebben, lassan készülő könyvem – a Bálvány-torzók kora – egy vonatkozó fejezetével válaszolnék:

„…Bár tanárképző egyetemen végeztem a magyar nyelv és irodalmat, tanár igazából soha nem voltam – azt a néhány, próbatanításnyi alkalmat leszámítva, amelyre aztán a tanári módszertan (nem is rossz) vizsgajegyét egyetemi oktatóim megadták.

„Egyetemista koromban, amikor még csak a tanulás és a diákgondok miatt voltak nyugtalan álmaim. Egyik öcsém készítette rólam közös hálószobánkban, egy nyári hajnalon.”

Ma már nem tudom elképzelni, hogyan alakult volna az életem, ha az 1962-es államvizsga után egy – minden bizonnyal falusi – iskolába kerülök, s meghúzom magamat annak kicsiny, csökött világában, gyors ütemben megalkudva a létező és változtathatatlannak tűnő viszonyokkal…

Lett volna rá esély – ha történetesen nem vesznek föl az Ifjúmunkáshoz, újságírónak. Kinevezésem hivatalosan ugyanis Mezőköbölkútra szólt – azóta sem jártam arra…

Tanáraim pedig nagy jövőt jósoltak nekem a katedrán, látván, miként értek szót a gyermekekkel…

A tanítás, az oktatás azért valahogy mégsem maradt ki később az életemből.

Miután a bukaresti magyar ifjúsági lapnál főszerkesztő lettem, majd később, átkerülvén az országos magyar napilaphoz, fiatal tehetségek, kezdő újságírók egész sorát vettem a szárnyam alá ideig-óráig. Ha jól összeszámolom, legalább 50-60 ember köszönheti nekem valamiképpen azt, hogy pályaíve az írott betű szolgálata felé kanyarodott. Tanítványaim voltak és vannak tehát, csak iskolám nincsen és nem is volt soha, amely rövid pórázon, kordában tartana és kezdeményezéseimet, lelkesedésemet következetesen letörné. Ahogyan azt annyi, sorsába belenyugodott, kiábrándult tanárral megteszi az iskolarendszer…

„Huszonhét évesen, az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként, 1968-ban. Állítólag akkor az ország legfiatalabb főszerkesztője voltam.”

Egyszer azért, az 1980-as évek elején váratlanul engedtem a csábításnak, s az egyetlen bukaresti magyar iskola egyik tanárnőjének meghívására rendhagyó irodalomórát tartottam – talán ötödikes általános iskolai tanulóknak.

Az osztályteremben zsibongva várakozó gyerekek személyesen is ismertek, hiszen két fiam és lányom is abba az iskolába jártak, és ha nem is naponta, de sűrűn látott szülőként be-bejártam az épületbe. A rendhagyó órára készülődve külön is számot vetettem ezzel, s azon törtem a fejem, miként léphetnék ki a megszokott szülő skatulyából s meríthetnék némi fortéllyal valamicske tanári tekintélyt…

Miként a jó tanárhoz illik, visszaemlékeztem a tanultakra, azok alapján vázlatot készítettem, amit azon melegében papírra is vetettem. Pár mondat volt csupán, ám segítségükkel sikerült megterveznem az egész órát, amely nem volt egyéb baráti csevegésnél a gyerekekkel: én kérdezgettem őket, ők közbekiabáltak, majd felolvastam nekik egy-egy verset, s jól elbeszélgettünk róluk. Különösen azt próbáltam előttük megvilágítani, mi avathatja a szavak halmazát verssé, és vajon elégséges-e egymás mellé illeszteni a verset létrehozó építőkockákat ahhoz, hogy teljes értékű építményt kapjunk.

Döbbenetes hatása volt az alábbi Weöres Sándor-versnek, amely csupán nyolc igéből és ugyanannyi főnévi igenévből áll. 

A kellő hangos csodálkozások, hüledezések és kérdezz-felelek után folytatásképpen elmeséltem egy szikár, a Weöres-féle technikához hasonlóan, alig pár szó egymáshoz illesztésével keletkezett versikém előtörténetét is.

A hetvenes évek közepén a csíkszentimrei Büdösfürdőn nyaraltam, szüleim hétvégi gerendaházában. Egymást érik ott a villák, kulipintyók, bádogépítmények, mindenféle tákolmányok, amelyek tavasztól őszig, különösen a hétvégeken megelevenedtek, bezsúfolódtak. A csíkszeredaiak ott igyekeztek lazítani a heti robotolás és testi-szellemi önmegtartóztatás után. Szomszédomban a megyei rendőrség tűzszerészének villája állt, meg is érkezett családostul, barátok népes társaságában egy szombat este, s alighogy a társaság lepakolt a terepjáró gépkocsiból, amely felhozta őket a másfél ezer méter magas hegytetőre, a rossznál is rosszabb erdei úton, a rendőrék eldöntötték: ha már hétvége, raknak egy óriási tábortüzet.

„Ifjúsági lap főszerkesztőjeként a ciprusi demokrata ifjúsági szervezet kongresszusán a romániai fiatalok nevében osztottam az észt Nicosiában. Balra, mellettem tolmácsom, Bukarestben végzett egykori ciprusi egyetemi hallgató.”

 A szomszéd már hozta is a fejszét a fásszínből, suhintva odavágott egy sudár fenyőcskének, s pár percnyi jól irányzott csapás után szakszerűen kidöntötte. Majd legallyazta. Ezután egyik barátjával négybe fűrészelték a törzset, a negyedeket pedig fejszével kettéhasították, s végül ugyanígy tettek az így nyert negyed hasábokkal is. A 16 jókora fadarabot – csak úgy csurgott belőlük az illatozó friss gyanta – kúpalakban egymásnak támasztották, gallyakat hordtak alájuk, a terepjáró tartályából egy üvegbe aranysárga benzint szívtak le, azzal meglocsolták az elkészített építményt, majd egy gyufával az egészet lángra lobbantották.

Úgy szaladt égnek a láng, mintha valami láthatatlan erő húzta volna felfelé. Pillanatok alatt lobogott a tűz, sercegtek a lángba vetett friss tűlevelű ágak, az esti égboltra izzó pernye – úgy mondták: szállnak a »cigányok« – miriádja röpködött, s ahogy a mindent felemészteni képes, tomboló tüzet néztem, arra gondoltam: ugyanilyen szakszerűséggel és pillanatok alatt, ellentmondást nem tűrően készültek hajdanán, de készülnek akár ma is a máglyák.

A vers, akárcsak a tábortűz, szintén percek alatt elkészült.

Azóta sem írtam olyan gyorsan verset.

„Otthoni íróasztalomnál, előtérben a műanyag huzattal bevont Olivetti írógéppel. Hajnali-esti munkamenetre voltam berendezkedve.”

…Mikor mindezt előadtam a tátott szájjal hallgató gyerekeknek, már azt tehettem velük, amit akartam. Az osztályban nem létezett más, csak egyetlen pont, amire a figyelem összpontosult: én.

Igazából ekkor csapott meg testközelből a tömegrokonszenv és a sikeres szereplés mákonya.

Az óra végére tartogatott szellemi játék pedig már csak a hab volt a tortán.

Kosztolányi egyik nyelvművelő cikkéből olvastam fel előttük egy passzust, amelyben a betű hatalmára hoz fel nyilvánvaló, ám meggondolkoztató példákat.

»Néha félelmetes erőt mutat egyetlenegy betű is – írja Kosztolányi Dezső. – Egyetlenegy betű, amely a szó élére állva megzavarja, felforgatja a szó értelmét… Nem kell több, csak egyetlenegy betű, s az alázatos emberből gyalázatos lesz, aki javakat nem osztogat, hanem fosztogat, aki nem adakozik, hanem hadakozik, aki nem érti embertársát, hanem sérti… Egyetlenegy betű néha átfogja az egész világot, az egész életet. Egyetlenegy betű, és az iszonyból viszony lesz. És a tenyészetből enyészet…«

A felolvasás után igyekeztünk közös erővel hasonló szavakat találni. Én mondtam a hívó szót, a gyerekeknek kellett kitalálniuk rájuk a replikát. Így aztán a gazság-ra jött az igazság, a hajdan-ra a majdan, a bájdús-ra a hájdús, a nyereség-re a vereség, az eladó-ra a feladó, a lőtér-re az előtér, az epedő-re a lepedő, az áthat-ra a láthat, a házasság-ra a lázasság, a hűtés-re a fűtés, a licitál-ra a limitál, a megolvad-ra a megalvad, a mímel-re a rímel, az öröm-re a köröm, sőt a töröm is, a vidít-ra a vadít, a kapá-ra az apa, sőt a kaja is…

Azt hiszem, ha tanárságra adtam volna a fejem, most nagyon sok élményem és emlékem lenne az iskoláról, a nevelésről, a gyermekekről általában, de a fenti rendhagyó irodalomóra valószínű, hogy örökre hiányozna közülük…”

– Édesapja matematikus, matematikai szakíró volt. Önt is vonzotta a matematika?

– Az imént már említett kéziratból való az alábbi vallomás is, mintegy feleletként a feltett kérdésre:

„…Időről időre kezembe kerül apám 1932-ből származó egyetemi jegyzete: csinos, békebeli füzet, nem túl vastag, finom kockás papíron, fekete tintával, gyöngybetűkkel, elegáns ceruzarajzokkal.

Ez volt az öregem. A szabadkézi precizitás maga.

„Apám gyöngybetűkkel írt egyetemi jegyzetének címlapja és néhány mutatványlapja: a szabadkézi precizitás maga.”

A füzetet valamikor én loptam a kisebbik fiam, Péter polcára, hogy valahányszor a kezébe kerül, lássa, milyen a pontosság, a matematikai igényesség.

Amit én valahogy mindig vágytam, de képtelen voltam hozzá igazodni. Ezért nem is lett belőlem matematikus.

Aztán a füzet valahogy mégis rám maradt. A fiam nem vitte magával új, önálló élete helyszínére, de azért a biztonság kedvéért elhelyeztem a füzetben egy emlékeztető cédulát, hogy tudjam: az az övé, s most meg lapozhatom kegyelettel. Egyébre nálam úgy sem jó…

Pedig apám a felsőbb matematika professzora volt, előbb egy középiskolában, s hamarosan a kolozsvári egyetemen. Pályája utolsó évtizedeiben közgazdasági matematikát, valószínűségszámítást, gráfelméletet tanított – a matematika amolyan alkalmazott, modern időkbe mutató ágait művelte. Tudását nem az egyetemről hozta, hanem menet közben, önképzéssel szerezte. Hatalmas szakkönyvtárat gyűjtött össze, a legtöbb benne orosz nyelvű szakirodalom: dolgos éveiben ez volt a divat: a szovjet tudomány látta el a népi demokráciákat olcsó szakirodalommal. Sokszor remek, amerikai, angol, német, francia alapmunkák fordítását bagóért lehetett megvenni.

(Tizenöt évvel ezelőtt néhány szakembernek felkínáltam: válogassanak kedvükre az apámtól ránk maradt könyvtárból, ne essen a tűz martalékául. Akkor már világos volt: a gyerekek, de az unokák közül sem karolja már senki fel a matematikát, ráadásul az orosz nyelvvel semmire sem mennek… Kiment divatból… A megkérdezett szakemberek néztek, nézegettek, aztán megadták magukat: pár könyvet leszámítva számukra minden kínaiul hangzott…)

Az első osztályban, a kezdeti számtanórák után lelkesen mentem haza, s újságoltam fűnek-fának: a matematikánál nincs könnyebb a világon! Ezt arra alapoztam, hogy elnéztem, amint a tanító néni felírta a táblára a számokat, amiket hol össze kellett adni, hol meg ki kellett vonni. Én az egészből annyit tudatosítottam magamban, hogy az egyik leírt szám után odafirkáljuk a pluszjelet, majd egy másik szám következik, utána az egyenlőségjel, eredményként pedig egy harmadik szám – mindegy, milyen, a fő, hogy álljon ott valami.

Meg sem fordult a fejemben, hogy a két összeadott szám között mennyiségi egymásrahatással van dolgom. Ilyen laza szellemben végeztem el a legelső, összeadásokból és kivonásokból álló házi feladatomat, s nagyon meglepődtem, amikor másnap szekundát kaptam a leckémre.

A tanítónő ráadásul még ismerte is apámat, tudta, hogy hivatásos matematikus, bűnöm így kétszeres súllyal esett a latba.

Otthon alig mertem elővenni az intőt, bár még mindig nem értettem, hol hibáztam. Hiszen a formát betartottam: megvoltak összeadandók és volt számszerű végösszeg is…

Apám sem igen értette az elején, hogy én mit nem értek. De mire megértette, addigra én is kapisgálni kezdtem, milyen banánhéjon csúszhattam el. Attól kezdve szorongva néztem föl a matematikára, mint olyanra, ami jócskán fölöttem áll. Megtanultam, mert nem akartam még egyszer az öregem előtt szégyenben maradni, de egyáltalán nem szerettem.

Középiskolás voltam már, amikor pár éven át önállóan is megjelent Erdélyben a magyar nyelven kiadott Matematikai és Fizikai Lapok, apám főszerkesztésében. A korrektúrát rendszerint hazahozta, s egy idő után megbízott vele, hogy végezzem el helyette egy egyszerűbb részét, ha nagyon elfoglalt volt. Tulajdonképpen ekkor kezdtem először szerkeszteni. Nekem kellett vezetnem, öcsém segédletével, a feladatmegoldók rovatát. Némi gyakorlat után, végül már mi bíráltuk fölül, hogy a beküldött megoldások helyesek-e vagy sem.

Az egyetemi évektől kezdve megszabadultam a matematika nyűgétől. Ez egészen addig tartott, amíg felnőtt fejjel nem kezdtem el érdeklődni – némiképp apám hatására – a matematikatörténet, a matematikai gondolkodás, a játékelmélet iránt.

Majd megismertem a talányos örmény–román matematikus költőt, Ion Barbut (a valóságos neve Dan Barbilian volt), aki 1921 után, külföldi tanulmányai közben jön rá arra, hogy egyúttal a művészet szerelmese is. Kezdeti verseit egy idő után átjavítja, kiegészíti, kiemel belőlük elemeket s újakat illeszt a helyükre, mintha csak képletekkel dolgozna. (Egy példa: »Réten a bús csimpolya s az úton a síp még / Hol halkan, hol erősen mindenki jaját mondja« – áll az első változatban, majd a javítottban: »Rétnek hervadt csimpolya, vagy úton a síp még / Hol halkan, hol erősen bánat hányadát mondja«.) Verseiben megteremti a matematizált költészet furcsa, elvont világát – nem túl sok versét azóta is elemzik, vitatják, képletekre bontják…

Egy nyáron, nem is olyan régen, apám könyvei közt matatva ért utol a kísértés: versben megfogalmazni a matematika élményét.

Így sikerült:

Az utolsó matematikai kalandom apám halálához kapcsolható, amikor megírtam A matematikus álma című esszémet – apám félbemaradt, befejezetlen tanulmányának kiegészített, apokrif változatát a Korunk részére.”

– Mióta él Csíkszeredában? Milyennek találja a székelyföldi kisvárost?

– 2003 decemberében, közvetlenül nyugdíjazásom után költöztem végleg Csík „fővárosába”, de a vele való ismeretség régebbi keletű.

Élénken emlékszem, milyen lelkesült izgalommal adtam el bukaresti lakásunkat, mintha megütöttem volna a főnyereményt a lottón. Pedig, ha jól meggondolom, csupa szorongás és kínzó várakozás töltötte ki éveimet, amíg arra a lakásra vártam, s amiből már csak akkor lett valóság, amikor második gyermekem már javában készülődött a világra jönni. Akkor, az elhúzódó várakozás fogyatkozó reményei miatt szinte-szinte alig tudtam örvendeni…

„A csíksomlyói búcsún 2005-ben, a Nyeregben, összecsukott esernyőre támaszkodva. Csíkszeredai életem egyik meghatározó színhelye.”

Szüleim, apám nyugdíjba vonulása után, a múlt század hetvenes évei végén Csíkszentkirályra költöztek, ott is vannak eltemetve. A tőlük örökölt házrészt elcseréltük egy csíkszeredai panellakásra, amit felújítottunk és azóta is ott lakunk. A város tetszik, mert kellően nyüzsgő a művelődési és a közélete, de annyira mégse, hogy odalegyen a nyugalma. És minden-minden, ami a városlakó ember számára föltétlenül szükséges, elérhető távolságban van. Némely vezetőink még repülőjárat létesítésének gondolatával is eljátszadoznak. Azt mondom, ha sikerül a tervük, váljék egészségünkre!

– Már beszéltünk arról, hogy újságíróként is tevékenykedett. Mi vonzotta erre a pályára?

– Az a vélt lehetőség, hogy az újságírás hozzásegít majd alaposan megismertetni velem az élet sokrétű tapasztalatait. Hogy ugyanakkor otthonossá teszi számomra a reális problémák közérdekű megfogalmazását. Mindemellett persze, a bennem eleve meglévő kalandor kíváncsiságot is igyekeztem kielégíteni, mert úgy reméltem, hogy a mindennapi munkától elválaszthatatlan ide-oda utazgatás, a gyakori helyváltoztatás gyerekkorom óta áhított kalandokat terel majd felém. Aztán… Minden úgy történt, ahogy elképzeltem. Meg nem is.

Ami jót reméltem az újságírástól, kiderült: illúzió volt, századokon át feltorlódott hazugsága az irodalomtörténetnek, az irodalmi legendáknak. Ez a pálya csak azoknak való, akik soha, semmilyen körülmények között nem adják meg magukat a körülményeknek és a hatalom kényszerének. Akik jobban szeretik a küzdelmet, a gyűrődést, mint saját magukat és a kényelmüket. Akik nem dőlnek be mindenáron az újságírás egyik ún. „alaptörvényének”, hogy ha a fene fenét eszik is, mindenből sajtóanyagot lehet – kell! – csinálni. Hogy ugyanaz a téma több oldalról is megközelíthető, és hogy a kompromisszum az élet sója…

„Pusztai Péter egy különösen feszült szerkesztőségi gyűlésen, lazításképpen lerajzolta a »főszerkesztőt«, majd mielőtt nekem ajándékozta volna a skiccet, ezt írta melléje: »Cseke Gabi. Egy kicsit kövér lett. Bársony kabát van rajta. Sáros félcipővel. Drapp színű ing és pulóver. Fekete zokni. Egy kicsit ideges, mert rajzolják.«”

Ugyanakkor, az újságírás mégis számos elégtétellel töltötte ki az életemet: a jégre vitt, persze, fiatalon kinevezett lapvezetőként belesodort egy kegyetlen hatalmi játszmába, de közben egy sereg sajtómesterség fortélyával, azok elsajátítási lehetőségével is megajándékozott. Kinyílt előttem ezáltal egy olyan világ, amiben egyaránt benne volt a nyomdaipar, a korrektúra, a fotó, a grafika, a szerkesztés, a cenzúra, a terjesztés, az olvasókkal való kapcsolat, a szervezés, a munkatársak irányítása, megbecsülése, a közösség problémáinak felvállalása. Azt hiszem, mindent kötelességszerűen át kellett élnem. A jót s a rosszat is. És hiába is menekülnék, mert ahogy a többször nősülő férfi mindig ugyanazt a típusú asszonyt képes „bevásárolni” – de ugyanúgy érvényes ez a kutyáit váltogató állatbarátra is –, akkor, ha nem az egyik pocsolyába, a másikba biztosan belelép az ember. Vagy a harmadikba. Mert bármilyen szép és üde is a világ, pocsolyák mindig és mindenütt vannak és lesznek.

– Milyen most kívülről szemlélni a romániai magyar sajtót?

– Olyan, mint egy tévé előtt ülni és közben bekiabálni, ha valami tetszik vagy éppen nem tetszik. Pedig az ember tudja, hogy szavát nem hallja senki. Fájdalmas, hogy az embernek nem lehet beleszólása…

„Szovátán, az egyik nagyszálló előtt, városnézésre indulunk Kovács Ildikó rendezővel és a kolozsvári bábszínház pantomimes csapatával, illetve a Zakariás testvérekkel. Az első sorban középen Tar Károly látható, a másodikban balról a második jómagam, leghátul (balra) pedig Feleki István, az Ifjúmunkás matiné fotográfusa kullog…”

Pedig mindenki szajkózza ám, hogy mentsük a hagyományt, a tapasztalatot!

És meggyőződésem, hogy egy újságíró csak akkor érti meg igazán a mesterségét, amikor már lekerült a pályáról és immár sosem rúghat a labdába úgy, ahogyan aktív korában megtehette volna. Akkor látja meg a legnagyobb mulasztásait, amikor már késő. Legfeljebb figyelmeztetheti a lábuk előtt álló örvényre, a közelgő katasztrófára azokat, akik átvették a stafétát, de rendszerint nem figyel oda senki.

A sajtó is úgy változik különben, akár az életünk. A blogok és az internetes nyilvánosság, a boldog-boldogtalannak felkínált gátlástalan fecsegési lehetőség megfosztotta korábbi tekintélyétől a sajtót. Egy mezei újságíró ma már szinte-szinte kabaréfigura. Olyan, akit át lehet verni, fel lehet heccelni, meg lehet félemlíteni és hazugságra lehet kényszeríteni. A kiélezett, mindenáron való versenyhelyzet megöli a minőségi munkát, jellemtelenné teszi a sajtónyilvánossággal visszaélő szerkesztőt, hatalmat ad olyan gerinctelen elemeknek, akiket amúgy a sajtó közelébe se lenne szabad engedni. Ha létezik korrupció a politikai-társadalmi életben, akkor ugyanez a korrupció átszövi a sajtót is. Meg az élet majd minden területét.

– Mostanában is ír cikkeket?

– Olyanokat, mint amilyenekre a napi-heti lapkészítés folyamatában egykoron szükség volt, vagyis a napi eseményekhez kapcsolódó, hozzászóló, véleményt formáló, tájékoztató, közügyi stb. cikkeket  már nem. Azok egy jól meghatározott, hivatásos munkafolyamat elkerülhetetlen termékei. Ma csakis olyan cikket írok/írnék, amelynek igazáról és szükségéről magam döntök, saját meggyőződésem alapján. Nagy ritkán még fel-felkérnek egy-egy állásfoglalásra, véleménynyilvánításra, de csak rendkívüli esetekben állok kötélnek.

„Hajóúton a Duna-Fekete-tenger csatornán. A csatorna hivatalos felavatásán ez az uszály haladt át legelőször a zsilipeken, majd folytatta útját a Dunán felfelé. Az Előre fotósával elkísértük őket egy darabon (baloldalt a legszélén).”

– A vers vagy a próza áll közelebb Önhöz?

– A verset szorgalmasan műveltem, a prózával szerelmesen kacérkodtam (ő viszont csak igen ritkán válaszolt erre érdemben), a drámai műfajban pedig egyenesen elvesztem (volna).

– Számos kötete közül melyik kötete nőtt leginkább a szívéhez?

– Nem kellett sokat törnöm a fejem ahhoz, hogy nevén nevezzem A bozót című dokumentumregényemet (http://mek.oszk.hu/08500/08534). Úgy érzem s úgy vélem ma is, az képvisel a leginkább engem. És talán a legintenzívebb, legtöményebb fizikai és intellektuális munka fekszik benne. Olyan időszakban érintett meg elkészítésének a fontossága, amikor a riporteri munka rekordsebességgel degradálódott a nyolcvanas évek Romániájában. A lapnál (Előre), amelynél akkor dolgoztam, csak hivatali kötelességeket róttak rám, amelyek elvégzése vajmi kevés szakmai elégtétellel járt. És akkor, az egyik tereputazásom idején megtörtént a csoda: a vonaton valaki elmesélte egy frissen bekövetkezett, halálos hegyi tragédia részleteit, melynek színhelye a Bustény fölötti sziklamászó utak és környékük, szereplői pedig leigazolt, hivatásos alpinisták.

„Csíkszentkirályon, apám egykori íróasztalánál. Itt készült nyári szabadságom idején A bozót egy része is.”

Kis idő múlva kezembe került az esetet kivizsgáló bizottság első jelentése, majd magam eredtem felgöngyölíteni a történteket, lehetőleg valamennyi résztvevőt és szemtanút meghallgatva. A riporteri nyomozás időben közel egy esztendőt vett igénybe, valamennyi beszélgetésről részletes jegyzőkönyv készült, emellett összegyűjtöttem előbb az eseménnyel, majd az alpinistaversenyekkel és a hegymászás hétköznapjaival kapcsolatos legfontosabb dokumentumokat, szakirodalmat is igyekeztem begyűjteni.  Gyakran vettem elő, tanulmányoztam, elemeztem az egyre vaskosabb dossziét. Egy évvel a baleset bekövetkezte után nekiláttam az írásnak. Az első menetben túlírtam magamat, a szövegben sok megemésztetlen, fölösleges részlet maradt, ami gyengítette a mű hatását. Két év elteltével fáradtan tettem félre a félkész kéziratot.

A kiadó, bár értékelte a belé fektetett munkát, várakozó álláspontra helyezett. Váratlanul kórházba kerültem, ahol a lassú gyógyulás és lábadozás holtidejét arra használtam, hogy átírjam az egészet. Sikerült jócskán megnyirbálni a szöveget, fellelkesített az a mód, ahogy a saját szövegemtől érzelmileg és időben sikerült eltávolodnom. A végső simításokat szerkesztőm, néhai D. Harasztosi Éva – Domokos Géza felesége – végezte el, szabad kezet adtam neki, még az Ifjúmunkástól ismertem precíz megbízhatóságát és érzékeny irodalmi ízlését, a könyv pedig hét esztendővel az esemény után látott napvilágot a Kriterionnál. Visszhangot keltett, sikere volt. Második, bővített kiadására a csíkszeredai Pallas-Akadémia kerített sort, 2008-ban. Írói-újságírói munkám csúcsteljesítményének tekintem…

Versesköteteim közül a legkedvesebb az 1980-ban megjelent Ellenállás (Kriterion), Pusztai Péter barátom mélyértelmű, kitűnő borítójával. (http://mek.oszk. hu/07700/07749)

„Kedvenc verseskönyvem, az 1980-ban megjelent Ellenállás fedőlapja, Pusztai Péter munkája.”

– 2009-ben jelent meg a Jelentések magamról című kötete. Miért jellemezték úgy ezt a könyvét, hogy őszinte, kegyetlen és könyörtelen szembenézés? (http://mek. oszk.hu/11800/11887)

– Mert egy nyilvánvalóan ellentmondásos, mulasztásokkal és tévedésekkel, eszményvesztéssel járó élet átvilágítását tűzte ki céljául, különös tekintettel a szocializmus állására. És úgy látszik, mindvégig sikerült tartanom magamat a vállalt feladathoz, vagyis hogy elsősorban magamról jelentek, nem pedig környezetemről. Amikor tehát sajtóbeli botladozásaimat hoztam szóba, nem a társaim, a kollégáim viselt dolgairól meséltem, hanem a saját melléfogásaim gyökereit próbáltam felfejteni, érthetővé tenni, az önsajnálat leghalványabb árnyéka nélkül. A megjelenése óta eltelt időszakban többször is átolvastam a könyvet, és minden alkalommal azzal a megnyugvással tettem le, hogy ha ma kellene megírnom, akkor is így írnám meg botcsinálta karrierem történetét.

– Idén márciusban mutatták be a Sorsok könyve című kötetét. Kiknek a sorsával szembesülhet az olvasó? Mennyire voltak hatással az Ön életére?

– A könyv spontánul, néhány év során írt, internetes felületeken közzétett olvasónaplókból és riportokból állt össze. Mikor a kiadásra szánt írásokat egymás mellé helyeztem, ébredtem rá arra, hogy kivétel nélkül valamennyi az emberi sors és sorsfordulatok kérdéskörét feszegeti. Ne keressen benne tehát senki divatos ezoterikus megközelítést – tulajdonképpen csak céltudatos olvasmányok értelmezését, születésük körülményeit, szerzőik és hőseik élettapasztalatát feltáró kommentárokról, elemzésekről van szó.

Cseke Gábor (fotó: Balázs Árpád, forrás: hargitanepe.eu)

Hangsúlyosan szerepel benne az árvaság és az árvaházi lét bonyolult és feloldhatatlannak tűnő problematikája, a téboly és a tébolydába került ember megváltásának esélyei, az emberi orvoslás és az irodalom egyetemesen vagy lokálisan kiemelkedő személyiségeinek elhivatottság-értelmezése. Ez utóbbiban Semmelweis Ignác, Lénárd Sándor, Nyiszli Miklós, Albert Schweitzer, Fejér Dávid, Kercsó Attila, Anton Pavlovics Csehov, Neumann Henrik tevékenységének, hagyatékának orvosi és irodalmi megközelítése foglalkoztatott.

Külön fejezet foglalkozik a székelyföldi lét néhány irodalmi és történelmi vonatkozásával, majd a könyvet egy terjedelmes riport zárja, amely az új értéket alkotó művész kálváriáját vázolja fel monumentális művének megalkotásáig, majd a megmaradásáért elszenvedett vesszőfutásáig. E történetek, értelmezett olvasmányok életemre gyakorolt hatása felért a közvetlen élményekével – ihletet adott és alkotásra serkentett.

– Mivel dolgozik jelenleg? Mikorra várható a következő kötete?

– Több kész munkám is várja kiadásának lehetőségeit. Nem sietem el: a Magyar Elektronikus Könyvtár mostanig méltó szövetségesem volt abban, hogy önzetlenül segített nyíltan és térítésmentesen a nagyközönség számára elérhetővé tenni írásaimat, ugyanakkor dokumentumként megőrzi őket. Ha érnek valamit, talán majd kiadó is kerül a számukra.

A kolozsvári Polis Kiadónál két kéziratom is sorára vár: az egyik, amely előrehaladottabb fázisban van, a Vitorlaének – „újratöltve” munkacímet viseli és egy ötven esztendővel ezelőtt megjelent, 28 fiatal erdélyi versírót bemutató antológia szerzőinek máig érő sorsát és pályaívét kísérli meg bemutatni a fél évszázaddal korábbi, illetve újabb alkotásaik révén, közzétéve egyben a Vitorlaének kritikai visszhangját, irodalomtörténeti értékelését is.

A másik kötet kései verseim gyűjteménye Koholt mesék cím alatt, melyek jobbára 2016-os, 75. születésnapom apropójára születtek, és leköszönő nemzedékem gyermek- és ifjúkori hiszékenységét, torzult eszmevilágát, tapasztalati melléfogásait, tévhiteit, szorongásait stb. igyekszik a fanyar mosoly szelídségével értelmezni és – amennyiben ez lehetséges – feloldani. Ebből kínálok fel, mintegy válaszom zárókövéül, egy szöveget a sok közül:

– Számos rendezvényen megfordul. Honnan van ennyi energiája?

– Ezt a kérdést már többedszer vagyok kénytelen megválaszolni, de mert csak egyetlen érvényes válasz létezik rá, ismételni fogom magam: az eredendő kíváncsiság és a véleménymondás ingere sok energiát képes kicsiholni az emberből. Ha ezek elapadnak, még mindig ott van az olvasás, a zenehallgatás, a művészetek befogadásának kifogyhatatlan élménye.

– Kivel folytassuk az Irodalmi találkozó című sorozatot?

– Szívből javasolnám Kenéz Ferenc költőt, próza- és újságírót, aki Nagyszalontán született, sokáig élt Kolozsváron, a nyolcvanas évek vége felé Budapestre költözött, ott él ma is. A költészetben kiugró teljesítményt hozott, de roppant izgalmas a kitelepülési naplója is, akárcsak néhány nagylélegzetű poémája, amelyek alapján több sikeres színházi produkció is készült. 

Kérdezett: Farkas-Ráduly Melánia