Ezt a legtöbb más európai nyelvben is meglevő szólást arra az emberre szokták mondani, aki előre örül olyasminek, amiről még fölöttébb kétséges, hogy megnyeri-e egyáltalán. Régebben nem volt meg a szólásnak ez a kikristályosodott formája, az iszik helyett alkuszik is járta, medve helyett pedig rókát is mondtak.

A szólás végső forrása az a mese, amelyet Laurentius Abstemius 1495-ben iktatott be az ezópusi mesék közé. Ebből a meséből szájról szájra szálló és szinte az egész világon ismertté vált anekdota alakult. Az anekdotát Andrád Sámuel, a XVIII. század végén élt háromszéki származású bécsi orvos, egyik legjelentősebb régi adomagyűjteményünk szerzője a következőképpen meséli el:

Összebeszélt egyszer három cimbora, hogy ártalmatlanná teszik a közeli erdőben garázdálkodó medvét. Hogy a veszélyesnek ígérkező vállalkozáshoz bátorságot merítsenek, betértek egy csapszékbe, és ott jól teleették, -itták magukat. Mivel pénzük nem volt, azt ígérték a csaplárosnak, hogy tartozásukat majd a medve bőrének az árából fizetik ki. A vadászat azonban nem úgy ütött ki, ahogy remélték.

Amikor meglátták a medvét, úgy megijedtek, hogy az egyik rögtön elszaladt, a másik felmászott egy fára, a harmadik pedig, aki sem futni, sem mászni nem tudott, a földre feküdt, és lélegzetét visszafojtva halottnak tettette magát. A medve ehhez ment oda, körülszaglászta, megforgatta, majd abban a hiszemben, hogy döggel van dolga, megvetően otthagyta. Mikor már túl voltak a veszélyen, érdeklődve faggatták az időközben előkerült kocavadászok az előbb még földön fekvő társukat:

– Mit súgott a medve a füledbe?

– Csak azt mondta – válaszolta az az ijedtségtől még mindig félholtan –, hogy máskor sohase igyunk a bőrére, amíg őt magát meg nem fogjuk.

Ennek az igen régi, az európai műveltséggel szinte egykorú adomának idők folyamán tömérdek változata alakult. Egyik változata megtalálható már Pesti Gábornak, az első magyar tanítómese-gyűjtemény szerzőjének 1556-ban megjelent könyvében. Az ugyancsak a XVI. században élt Heltai Gáspár kilencvenedik fabulájában nem esik szó a vadászok előzetes eszem-iszomjáról, és a medve is mást súg a magát halottnak tettető ember fülébe: máskor jobban nézze meg, milyen emberhez szegődik, kinek fogad barátságot.

De nemcsak nálunk, a világirodalomban is rendkívül sokszor feldolgozott adomatárgy ez. Megtalálható a híres mesterdalnok Hans Sachs műveiben, verses mesét írt belőle La Fontaine, és belekerült szinte valamennyi jelentősebb adomagyűjteménybe. Szólásunk jellemző példája annak, hogy az ilyen világjáró adomákból rendszerint sok nyelvben meglevő, ún. vándorszólások keletkeznek.

A szöveg forrása: O. Nagy Gábor – Mi fán terem?

A képek forrása: freeimages.com