A századik, rendhagyó bejegyzés meggyőzött arról, hogy érdemes megújítani, felfrissíteni a blogot. Mától új rovatok indulnak, természetesen a régi stílust sem feledjük el. Továbbra is lesznek helyesírással, szabályváltozásokkal kapcsolatos bejegyzések, de másoknak is teret adunk. Havonta egyszer vendégszerzőt köszönthetünk a blogon, a legelső nem más, mint a marosvásárhelyi születésű, jelenleg az Egyesült Királyságban élő Lázár-Erdélyi Orsolya, aki az elmúlt egy évben sajátos projekttel hívta fel magára a figyelmet a Facebookon. Hogy pontosan miről is van szó, kiderül a különleges önvallomásból. Figyelem! Sokat lehet tanulni tőle! Most pedig Orsolyáé a szó…

Első vendégszerzőnk...

Kedves újságíró barátom, Farkas-Ráduly Melánia, a minap megkért, hogy írjak egy cikket. Új sorozat indul és legyek az első. Na, bumm! Nagy felelősség, de tetszett a felkérés, így elfogadtam. Csakhogy én nem vagyok újságíró, még csak író sem. 
Bekukkantottam a Szövegkovács cikkei közé, hogy lássam, miként kell írjak, mégiscsak oda fog bekerülni ez az írás. Megihletődtem: úgy írom, ahogy én tudok. Ti pedig olvassátok, ahogy ti tudjátok: leginkább a szívetekkel, mert onnan jön ez az írás is. Pontosabban: beszélgetés Önmagammal.

Én: Kérlek, mutatkozz be a Szövegkovács olvasóinak!

Önmagam: „Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény”, hogy Ady soraival éljek. Életet tapasztalok, világot tanulok. Ennél többet nem is mondanék magamról.

Ennek is lehet örülni...

Én: Nemrégiben fejeztél be egy projektet a Facebookon: „365 nap hála”. Mesélnél egy kicsit erről, hogyan született az ötlet, mi volt a célod vele?

Önmagam: Valóban volt egy ilyen projektem a Facebookon, hogy „365 nap hála”. Nagyon érdekes volt. Az ötlet több forrásból táplálkozott: először is szerettem volna valami „jót” létrehozni, valami változást a saját életteremben, ami visszahat a világra. Úgy gondolom, ha változást szeretnék a világban, akkor a változtatást elsősorban magamban kell létrehozzam, és azáltal a világ is változik körülöttem. Szerettem volna jobban figyelni a hétköznapok apró ajándékaira, időt  keríteni arra, hogy a napjaimat átnézzem, „jelen” legyek. 

A napi hálaadás régi technika, többször is alkalmaztam, de valahogy mindig abbamaradt. Akkor jött az ötlet, hogy használjam a Facebook felületét (amúgy már régóta terveztem, hogy valami jóra használjam fel). Így indult el a projekt.

Újabb ok az örömre...

Én: Milyen volt a kezdet?

Önmagam: A kezdet semmivel sem volt rosszabb vagy jobb, mint a vég. Még új volt, tehát jobban kellett figyeljek arra, hogy ne felejtsem el. Ezenkívül nem volt más akadály.

Én: Miért 365 nap?

Önmagam: Eredetileg 100 napot terveztem, ami körülbelül három hónap. Aztán a 100. napon sok üzenetet kaptam a Facebook-követőimtől, ismerőseimtől, hogy ne hagyjam abba, mert szeretik követni, olvasni, és a napjaik fontos részévé vált. Ez meggyőzött a folytatásról. Ekkor éreztem azt először, hogy ez „JÓ”, és nemcsak rám, hanem másokra is pozitív hatással van.

Az élet gyönyörű...

Én: Milyen volt a „publikum” visszajelzése? Számított ez?

Önmagam: Igen, számított, nagyon ösztönzött. Tulajdonképpen nem ért semmilyen negatív visszajelzés (úgy gondolom, ha mégis ért volna, az sem tántorított volna el a célomtól, persze ez most egy feltételezés), sokan gratuláltak, vagy csak megírták, hogy erőleves a reggeli kávé mellé, de volt, aki köszönetet mondott azért, hogy egyáltalán van ilyen is. Ugyebár emiatt lett a 100 napból 365 nap. Drága barátnőm a projekt kezdetekor betársult mellém, és ő is vezette egy darabig, nyilván neki a gyermekei miatt más prioritásai is voltak. Volt néhány barátom, ismerősöm, aki szintén elindított egy ilyen projektet, és ezt nagyon jó volt látni.

Az egyik visszajelzés...

Én: Mit kaptál ettől a 365 naptól? Mi változott azóta?

Önmagam: Figyelmesebbé, érzékenyebbé tett az apróságok iránt. Például egy jól sikerült ebéd, egy jó munkanap, egy bimbózó muskátli, egy jó könyv, egy beszélgetés, egy kávézás a szomszéddal azonnal megnyomta bennem a gombot: ez JÓ volt, ezért hálás vagyok. Rájöttem, sokkal többet panaszkodtam előtte, mint amire igazán lett volna okom. Megfigyeltem, milyen sok jó dolog történik igazából egy nap alatt, a munkában is mennyit nevetek, a buszon mennyit olvasok és mennyi kedves emberrel összehoz az élet. A nap végén összegeztem az eseményeket, visszatekintettem rá picit, elgondolkodtam, mi is történt, majd azt mondtam, „köszönöm”. Ez egy minőségi ugrás. Ezt pedig 365 napig mindennap megtenni: az életem szerves részévé vált.

Ezekért is köszönetet mondott...

Én: Egy év alatt csak nem lehetett minden felhőtlen, voltak-e nehezebb napjaid, megpróbáltatásaid?

Önmagam: Persze, voltak kemény napjaim, amikor úgy éreztem, púp a hátamon, hogy most köszönetet mondjak. Volt, amikor úgy éreztem, nincs miért hálát adjak, mert aznap minden rossz megtörtént, ami megtörténhetett. De ez nem igaz. Ha most visszagondolok, egyetlen maradandó negatív dolog sem jut eszembe, tehát az az érzés nem volt annyira releváns. Ilyen napokon is köszönetet lehet és kell mondani valamiért: a napsütésért, a szívdobbanásért, vagy akár azért a nehézségért, mert annak is van ajándéka. Néha fogcsikorgatva, ellenkezve adtam hálát, a belső gyermek erősen toporzékolt, de nem engedtem neki.

Árnyék...

Én: Nem érezted azt, hogy a Facebook által nyitott könyv az életed? Nem meztelenített le ez a projekt? 

Önmagam: Nem éreztem ezt, bár nyitottsággal járt. Az összegzés, az igazi számadás nyilván hosszabb és más minőségű volt. A Facebookra kikerült mondat minőségileg visszafogottabb volt a belső utazásnál. Ez így volt rendjén. Néha tehernek éreztem a Facebookot, de olykor pont ez volt, ami nem engedett eltántorítani a tervtől: a publikussága, számon kérhetősége, és az, hogy valaki egyszer megkérdezheti, na, és a mai miért maradt el?

Én: Értsem úgy, hogy egyetlen nap sem maradt el? 

Önmagam: Hahaha, de! Egy nap maradt ki. Azt megengedtem magamnak, de senki nem vette észre. A születésnapom táján volt, nem is emlékszem, miért maradt ki, és úgy döntöttem, nem pótolom. Olyan is volt, amikor tudtam, hogy nem lesz internetkapcsolatom, és így a következő napokban pótoltam. De a rutin, a hálaadás megmaradt. A belső kép és hála elkészült időben.

Együttlét...

Én: Mi a helyzet most, miután véget ért a projekt?

Önmagam: Béke van. Kicsit talán tudatosabban megy tovább az élet. 
Felszusszantam, hogy nem vagyok ennyire szigorúan a Facebookhoz kötve, és élvezem ezt. Van, hogy be se kukkantok oda. A hálarutin megmaradt: egy füzetbe írok le egy-két gondolatot a nap végén. A célt elértem: én vagyok a változás, amit a világban látni szeretnék.

Én: Lesz ennek publikus folytatása?

Önmagam: Talán igen. Ki kell találjam a módját, mert látom benne a lehetőséget. A lehetőséget arra, hogy adjak és kapjak egyszerre, illetve másokat is serkentsek, gazdagítsak.

Végre együtt a három testvér...

Én: Van még valami, amit el szeretnél mondani?

Önmagam: Igen… Még annyit, hogy köszönöm a támogatást, a sok pozitív visszajelzést, ösztönzést, köszönöm, hogy változhattam és változtathattam. Hogy egy Ady verscímet idézzek: „Köszönöm, köszönöm, köszönöm”.

Lázár-Erdélyi Orsolya

Ui.: Legközelebb december elején köszönthetünk vendégszerzőt a blogon, de addig is legyen résen, még nagyon sok meglepetésben lesz része.