Színművésznő, vállalkozó, rendezvényszervező, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke, nem utolsósorban édesanya és nagymama. Mai vendégünk Szász Enikő, akivel számos általa szervezett rendezvényen, könyvbemutatón találkoztam az elmúlt években, sőt, a Prah című előadásban nyújtott alakítása is felejthetetlen marad számomra. A Hargita megyei Szentábrahám községhez tartozó Gagyon született 1953. december 8-án. Az interjúnál a tegeződést választottuk.

Szász Enikő (fotó: Sárosi Valentina)

– Mikor fogalmazódott meg először benned, hogy színésznő legyél?

– Amióta az eszemet tudom, mindig színésznő akartam lenni. Gyerekkorom óta szerepeltem: zongoráztam, szavalóversenyekre jártam, alaptag voltam az iskolai színjátszó csoportban. Eszembe sem jutott, hogy máshová is mehetnék felvételizni, mint a Színművészeti Főiskolára.

– Marosvásárhelyen végezted?

– Igen, 1976-ban, Lohinszky Loránd és Kovács Levente szakmai irányítása mellett, a tőlük tanultak alapvetően meghatározták színházi világlátásomat, viszonyomat a szakmához.

– A pályát Sepsiszentgyörgyön kezdted…

– Évfolyamelsőként a háromszéki várost választottam, ott képzeltük el az életünket, férjemmel, Dukász Péterrel, akivel a főiskola utolsó évében házasodtunk össze. Történt azonban, hogy anyósom, aki népszerű színésznő, a szentgyörgyi színház igazgatója, érdemes művész volt, disszidált és ez olyan főbenjáró bűnnek bizonyult, hogy amikor Péter is végzett, nem engedték Kovászna megyében letelepedni, azt mondták, hogy csak Temesvárra jöhetünk, mert itt mindenkinek van nyugati rokona, és majd elveszünk a tömegben.

– Megbántátok, hogy ide kerültetek?

– Nem bántuk meg, mert ha valahol át lehetett ép ésszel vészelni a Ceaușescu- diktatúrát, az Temesvár volt. Itt tudtunk külföldi tévéadókat nézni, szerbet, magyart, az időközben kétgyerekesre szaporodott családot is könnyebb volt élelmezni. Emellett mindkettőnket alaposan megpakoltak szerepekkel, sőt több előadást is rendezhettünk, úgyhogy olyan körülmények között a temesvári lét egy viszonylag elviselhető állapot volt.

A 2013-as születésnapi műsor plakátja (forrás: maszol.ro)

– Milyen volt akkoriban a temesvári magyar színház, mennyiben különbözött a mostanitól?

– Nagyon különbözött, egyáltalán nem tartozott az élvonalhoz, sőt azt mondhatnám, hogy a közönség ízlését leginkább kiszolgáló színházak egyike volt. Valószínű, hogyha szabadon dönthetünk, akkor ez a színház lett volna az utolsó, ahová jövünk, de hát nem volt választási lehetőségünk. A diktatúra kultúrpolitikája eleve meghatározta a színház repertoárját, stílusát. Futószalagon készültek a rendszert dicsőítő műsorok, valamint a népszerű, kasszasikert biztosító, úgymond „könnyű műfajú” előadások. Míg előbbiek egyáltalán nem hoztak a színház konyhájára, utóbbival kellett teljesíteni az előírt mutatókat: előadás- és nézőszámot, bevételt stb. Szórványkörülmények között ezeket lehetetlen volt helyben megvalósítani, ezért szünet nélkül jártuk Székelyföldet, a Zsíl-völgyét, hetekig turnéztunk. Mindezek mellett persze születtek nagyon szép előadások is, és nagyon sok szép szerepet eljátszottam/eljátszottunk.

– A számtalan előadás és turné mellett gyerekeket is kellett nevelni. Hogyan lehetett összeegyeztetni a színésznői mivoltot az anyasággal?

– Nálam fel sem tevődött a vagy-vagy kérdése, csak az és jöhetett szóba. Nagyon nehéz volt gyerekekkel helytállni egy idegen városban, ahol sem rokonunk, eleinte ismerősünk sem volt. A gyerekeinknek nagyon sok esetben egyedül kellett boldogulniuk. A lányom nyolc évesen már gondozta, szakszerűen ellátta pár hónapos öccsét, amíg mi színházban voltunk.

– Úgy értettem, hogy az 1990-es években volt egy törés a színészi pályafutásodban. Pontosan mi történt?

– Törésnek éppen nem mondanám… „Szókimondó asszonyságként” összebalhéztam a színház akkori vezetőjével, Demeter Andrással, aki két évadon keresztül nem adott szerződést, de utána rendeződött a kapcsolatunk és ott folytathattam, ahol abbahagytam. A két éves szünet alatt Dr. Bárányi Ferenc parlamenti képviselő irodáját vezettem, s ezt a munkát még azután is folytattam, hogy visszakerültem a színházba. Abban az időszakban jutott eszembe, hogy egy civil szervezetet kellene alapítani. 1996-ban kezdeményezésemre létrejött a Temesvári Magyar Nőszövetség, s ennek égisze alatt mindenfélével kezdtem foglalkozni: humanitárius, oktatás-nevelési tevékenységek mellett közművelődési események, képzőművészeti kiállítások, koncertek szervezésével, könyvkiadással stb. (Eddig hét könyvet adtak ki a Nőszövetség égisze alatt, legutóbbi Szekernyés János A magyarság emlékjelei a Bánságban című, 708 oldalas háromnyelvű könyvét – szerk.).

Dukász Péterrel a Prah című darabban

– Egy időben megyei tanácsosként is munkálkodtál…

– Igen, 4 évig az RMDSZ megyei önkormányzati képviselője voltam, vagy tíz évig a szervezet művelődési alelnöke, de az utóbbi években már csak civilkedem, a politikából kihátráltam.

– Voltál színházigazgató is Temesváron a Csiky Gergely Állami Magyar Színháznál…

– Másfél évig tartott színházigazgatói tevékenységem.  Úgy vélem, hogy az idő alatt haszonnal próbáltam vezetni egy olyan intézményt, amelyet elég leépült állapotban kaptam kézhez. Az utóbbi években joggal nagy hírnévre szert tett, TESZT név alatt futó színházi fesztivált tulajdonképpen én találtam ki, és az első fordulót, ami természetesen egy kisebb volumenű dolog volt, én szerveztem meg. Szintén én kezdeményeztem és alakítottam ki az Újvidéki Színházzal való partnerkapcsolatot, a tanyaszínházzal való együttműködést. Az évadok előtti workshopok, vagyis műhelymunkák sorozatát ugyancsak én indítottam el. Az alkalmazottak életkörülményeinek a javítását is prioritásként kezeltem.

– Jelenleg milyen minőségben dolgozol a színháznál?

– „Csak” színművészként, amennyiben kapok feladatot. Ám az utóbbi években nem terhelnek túl, pedig negyven éves színpadi tapasztalatomat, tehetségemet bőven lehetne kamatoztatni a színház javára. Jobb helyeken egy negyven éves életpályát jutalomjátékkal honorálnak, de esetemben ez fel sem merül. Én azonban nem az az ember vagyok, aki hosszasan nyalogatja a sebeit. Ha nincs színházi feladat, hát keresek/találok magamnak tennivalót más területen. A szervezés a szenvedélyem, s ezt színházon kívül is teljes mértékben ki tudom élni.

Pillanatkép a Prah című előadásból (fotó: Bíró Márton)

– 2011-ben a Prah kapta a legjobb előadás díját a nagyváradi Országos Rövid Dráma Fesztiválon, te pedig elnyerted a legjobb színésznőnek járó elismerést a Prah című darabban nyújtott alakításodért… Hogyan emlékszel vissza arra az előadásra?

– Szakmai életem egyik legkedvesebb emléke. Kiváló színművész-rendező, az újvidéki László Sándor rendezte, öröm volt vele együtt dolgozni. Több mint ötvenszer volt műsoron az előadás és számomra ünnepnap volt az a nap, amikor sorra került. Hálás vagyok a sorsnak, hogy még egyszer, utoljára együtt játszhattam az azóta tragikus körülmények között elhunyt volt férjemmel, Dukász Péterrel. Mi összeszokott partnerek voltunk, főleg fiatal korunkban rengeteget játszottunk együtt, kölcsönösen rendeztük is egymást. Korai halálával megszakadt a Prah sikersorozata.

– Hosszú ideje szervezed a Bánsági Magyar Napokat, amely mára jelentős rendezvénnyé nőtte ki magát…

– A Temesvári Magyar Nőszövetség alapításával együtt született meg a Bánsági Magyar Napok ötlete, mely egyfajta évenkénti felmérése kíván lenni mindannak, ami közművelődés címszó alatt születik/létezik a Bánságban, ugyanakkor kiváló lehetőség is a magyar etnikum mozgósítására saját nemzeti értékeinek, gazdag történelmi/szellemi/épített hagyatékának tudomásul vételére és megismerésére. A helyi értékek felmutatása mellett a BMN programjának összeállításakor lényeges szempont az anyaországi kulturális szereplőkkel, vagy a szintén kisebbségi sorsban élő nemzetrészekkel való kapcsolattartás, a székelyföldi tömbmagyar – bánsági szórványmagyar kulturális együttműködés erősítése. Célunk mozgósítani a velünk együtt élő más nemzetiségűeket is a Bánságban születő magyar kultúra megismerésére és elfogadására, ezért rendezvényeink sok esetben két nyelven zajlanak vagy szimultán tolmácsolás révén követhetők. 

– Tavaly hány embert sikerült megmozgatni? Milyen visszajelzések voltak?

– A tavalyi, jubileumi XX. Bánsági Magyar Napokat hozzávetőlegesen 5200-5300 személy látogatta, ami rekordnak számít a rendezvénysorozat történetében, a visszajelzések is ehhez mértek voltak. A román média ingerküszöbét átlépni azonban szinte lehetetlen.

Fellépésünk a Bánsági Magyar Napok nyitórendezvényén 2014-ben (fotó: Pataki Zoltán)

– Idén mikor lesznek a Bánsági Magyar Napok? Ki fog segíteni a munkában?

– A XXI. BMN május 3–15 között zajlanak. Az időpont kijelölésénél mindig figyelembe kell venni a tavaszi egyházi ünnepeket (húsvét, pünkösd), a konfirmálásokat, a TESZT színházi fesztivált. A rendezvénysorozat létrehozásában rengeteg ember vesz részt, a Nőszövetség tagjai mellett civil és szakmai szervezetek, tanügyisek (Temesvárról és vidékről egyaránt). A rendezvénysorozat az utóbbi években egy széleskörű civil kulturális összefogás képét mutatta.

– Mit tartasz az elmúlt év legnagyobb sikerének?

– Egyértelműen a XX. Bánsági Magyar Napok megszervezését, s ezen belül azt, hogy kezdeményezésemre sikerült a Központi Parkban, a Személyiségek Sétányán mellszobrot állítani Károly Róbert magyar királynak abból az alkalomból, hogy hajdani uralkodónk 1315-ben Temesvárra helyezte át Budáról királyi rezidenciáját és innen irányította 8 éven keresztül a magyar királyságot. Büszke vagyok arra is, hogy sikerült Szentendrén, a magyar képzőművészet fellegvárában megszerveznem egy kiállítást a temesvári magyar képzőművészek részére. 19 művész több műfajban készült alkotása bizonyította, hogy minőségi módon vagyunk jelen nemcsak a bánsági, hanem az összmagyar kultúrában. Jelentős esemény volt még az Aradi Kamaraszínház égisze alatt létrejött 13 című táncszínházi előadás temesvári bemutatása az aradi vértanúk emlékére vagy a Bartók Béla halála 70 éves évfordulójára szervezett emlékkoncert, november 15-én, a Magyar Szórvány napján.

– Szász Enikő mivel foglalkozik akkor, amikor nem játszik a színházban, nem ad ki könyvet, nem szervezi a Bánsági Magyar Napokat?

– Akkor elmegyek Szentendrére a három aranyos unokámat pásztorolni. Egy dolgot nem szoktam csinálni: ülni és kibámulni a fejemből.

Kérdezett: FRM