Egy sokak által ismert festőművész, aki legalább olyan jól bánik a szavakkal, mint az ecsettel. Mégsem tesz egyenlőségjelt az írás és a festészet közé. Tehetségére már gyerekkorában felfigyeltek, de csak jóval később, több kényszerpálya után sikerült megvalósítani az álmát. Saját műtermében festi vászonra gondolatait, és félkész vagy éppen elkezdett munkáit sem rejti el az érdeklődők elől.

Kedei Zoltán

Sajátos gondolatvilágát nemcsak festményei, hanem könyvei, napilapokban, folyóiratokban, valamint a világhálón megjelent írásai is tükrözik. Műtermében gyakran szervez összejöveteleket az irodalom iránt érdeklődőknek… Az Irodalmi találkozó című rovatunk mai szerzője az 1929 novemberében született Kedei Zoltán. Ezúttal is köszönjük az interjút!

– Bár még nem ismerjük egymást személyesen, az Önről szóló cikkek, kisfilmek alapján úgy tűnik, hogy szinte kifogyhatatlan energiaforrásai vannak, életkedvét, a festészet és az írás iránti szenvedélyét pedig a fiatalok is megirigyelhetnék. Mi a titka? Van egyáltalán titok emögött?

– Nem beszélhetek titokról, mert nem lehetek a megmondhatója. Ez nem az én érdemem. Kaptam. Na, ez az igazi titok: honnan kaptam? Minden hozzáfűzés, mindenféle belemagyarázás egyben mellébeszélésnek is tűnhet. Hivatkozhatok az életmódra, amiképpen táplálkozom, igénybe veszem a napi tevékenységeimet fizikai, akár szellemi téren.

Készül a festmény...

Beszélhetek a káros szenvedélyek mellőzéséről. Az életmód, amiképpen élek, másokra alkalmazva éppen ellenkező eredményt hozhat. Gyerekkoromban megtanítottak, hozzászoktattak a munkához. Azóta is állandó tevékenységben töltöm hétköznapjaimat és ünnepnapjaimat.

Az ördög csak nem hagy nyugodni, így kénytelen vagyok pár jelenséget megemlíteni. Lefekvés éjfél előtt, reggel hét óra előtt felkelés. Reggel, amikor ébredek, a lábam máris leszállásra készen, az ágyban való lustálkodásnak nincs helye, sem a délelőtti táplálkozásnak. Tele hassal nem sikerül munkát végeznem, a szellemi tevékenységről nem is beszélek. Alkoholfogyasztás? Csak mértékkel. Köt a rend. Irányítani kell a tevékenységet. Az élvezetek csak jól meghatározható keretek között vehetnek birtokba.

Festés közben

Hosszasan fejtegethetném a témát, de titokról nem beszélhetek. A természet őrzi titkait, és nem teszi könnyen láthatóvá, elérhetővé. Egyszerűen: élem az életet a maga szépségében, elfogadva, elviselve a drámai beütéseket is.

– Milyen érzés keríti hatalmába, amikor vászonra festi az Önben kavargó gondolatokat?

– A nagybetűs természetet kerülöm. Természetesen a kezdet kezdetekor ki voltam szolgáltatva a természet nyújtotta, kínálta látvány lemásolásának, de végül rájöttem, hogy a művészetben nem lehet helye a látvány nyújtotta téma, tárgy plagizálásának. Amennyiben hivatásom és életcélom alkotást létrehozni, akkor kizárom a másolást.

85 esztendősen...

A természetnek nem fordítok hátat, de segítségével új alkotást hozok létre. Olyan új alkotásról beszélek, mely a másokéval összetéveszthetetlen. Nem tekintem magamat tájképfestőnek. A természetet a maga helyén élvezem élmény formájában, annak szintézisét, hangulatát. Ebből következtethető, hogy gondolati festőnek tartom magam.

A gondolat és az érzelem sugall, hajt. Kilépek a valóságból. A földi formákat igyekszem az égig emelni. A szellemi és lelki események egymásba ötvöződve kényszerítenek, hogy vászonra vigyem. Természetesen óriási energiát igényel. Lelkileg doppingolok, hogy párbeszédet folytathassak a mítoszteremtő igazsággal. Az is fennáll, hogy olykor-olykor megbicsaklom, a téboly fekete mozdulatlanságába zuhanok, de újabb erővel, újabb nekirugaszkodással folytatom a gondolat kivitelezését, mindaddig, míg a megelégedés érzésével tehetem le ecsetemet.

Kék elégia – (1994, olaj, vászon, 51x41 cm)

– Mi tűnik nehezebbnek: elkezdeni vagy befejezni egy műalkotást?

– A kettő közé egyenlőségjelt teszek. Toporzékolva kezdek el egy festményt, tele felhalmozódó energiával. Egy új munka elkezdése előtt, már hetekkel, akár hónapokkal, kínnal és gyötrelemmel vesz hatalmába a téma. Nyugtalan, majdnem fájdalmi érzéssel hordozom magamban, mindaddig, míg az első ecsetvonás vászonra kerülhet. Ezzel már érzékeltettem is, hogy a kezdés nem könnyű folyamat.

Jöhetne a megnyugvás, de a további folytatásban újabb nehézségek születhetnek, mindaddig, míg jön az elhatározás, hogy nem folytatom tovább a képet. Itt jegyzem meg, hogy a képet sohasem lehet befejezni. Elhatározás kérdése, hogy aláírásommal pontot teszek a végére.

Felesége arcképe (Böbe) – (1988, olaj, préselt lemez, 38x41 cm)

– Már gyerekkorában is érdeklődött a festészet iránt. Mi vonzotta leginkább?

– Iskoláskorom előttig megyek vissza emlékezéseimben. A vizuális hatásokra gyorsabban reagáltam. Rajzolgattam, mint minden olyan korú gyermek. Ezek a gyermekkori rajzolások a játéknak egy örömteli részét jelentik. Nagyon nehéz mércét állítani. Általában minden gyerekrajzra jellemző a báj és az őszinteség. Mindenesetre már nyolc-kilenc éves koromban felfigyeltek rám a tanítóim és a családom. Akkor én is elkövettem azt a hibát, hogy másoltam.

A portré iránti vonzalom nem állt távol tőlem, sem a figurális témák. A nagyváradi fényképészek eljutottak Ravába is. Szüleimről, nagyszüleimről nagyítottak fel portrékat. Fokozták érdeklődésemet a rajz iránt. Édesanyám beszélt a nagybányai festőkről. Ekkor még nem tudtam különbséget tenni festmény – amit még nem is láttam – és fénykép között. Ezekhez hasonlót szerettem volna készíteni. A gondolatot el is rejtettem magamban.

Képek előtt

Tizedik évemet be sem töltöttem, amikor grafitceruzával lemásoltam Armand Călinescu (1893–1939) miniszterelnök portréját fényképről. Az erdőszentgyörgyi járás főszolgabírója meg is vásárolta, 100 lejt kaptam a rajzért. Első keresetem. A rajzolás iránti szeretet nem ért véget a székelykeresztúri unitárius gimnáziumban sem. Az egyik iskolai rajzversenyen Márkos András szobrász, rajztanárom, nekem ítélte az első díjat pénzjutalommal. Egyre keményebben kezdtem dolgozni.

– Egyrészt ennek is köszönheti, hogy most sokak által jól ismert festőművész, érettségi után viszont úgy nézett ki, hogy örökre elbúcsúzhat az álmától. Egy ideig tanítóként kereste a kenyerét. Ennyi év távlatából visszagondolva, volt valamilyen jótékony hatása annak a munkakörnek?

Lent a sátor, fent az oltár – (2001, olaj, vászon, 201x140 cm)

– Kimondottan kényszerpályákról beszélhetek, ahol segédmunkási beosztásban dolgozhattam. A „vörös végzet” irányt szabott a további álombeli megvalósításnak. Ezt az irányszabást rossz és negatív jelekkel kell érteni. Az utat eltorlaszolták. Kötve voltam. Nem működtek az útjelzők.

Kénytelen voltam segédtanítói állást vállalni, minden szakmai előképzés nélkül. Kénytelen voltam enni a hároméves munkaszolgálat keserű kenyerét, mely, állítom, hogy egyenlő volt a börtönnel, talán még annál is nehezebb: gyenge táplálkozás, erős, megkövetelt fizika munka, szabadsághiány, s folytathatnám a sort. Az akkori időkre visszagondolva csak annyi pozitív hatása volt, hogy még nagyobb kitartásra buzdított, fokozta a szép, a jó, a poézis iránti vágy minél nagyobb kiteljesedését. Erőt adott, hogy legyőzhessem a hétfejű sárkányt.

Szülőháza a kollektivizálás után

– Önt nem csak ezért emlegetik a kommunista rendszer áldozatának… Annak idején családjával együtt kénytelen volt elhagyni szülőfaluját, Ravát. Hogy emlékszik vissza arra az időszakra? A későbbiekben mi hiányzott leginkább a megszokott környezetből?

– Igen, a kommunista rendszer áldozata lettem. Elvették talpunk alól a földünket, egy szál ruhában vált hajléktalanná a család. A kárpótlás elmaradt. Gyakran teszek említést róla, és hozzáfűzöm, hogy azóta is abban az „egy szál ruhában” vagyunk. Döcögött velünk a bánat szekere. A kényszerleszállást nem kerülhettem el. Szereptanulásom a csönd beálltával kezdődött, a megálmodott szirtre kértem segítséget. Nehezen tudtam távolodni a nosztalgikus érzésektől, de véglegesen megszabadulni… soha. A növekvő értelem fékezte éveim lázongásait. Jöttek a segítő hangok: „Takard le emlékezeted bemocskolt burkolatát”. Töprengéseimet megosztom másokkal is, így könnyebb hordanom a sorsom.

A ravai unitárius templom

– Rava után Marosvásárhely lett a második otthona, a várossal való ismerkedés, a beilleszkedés azonban nem volt zökkenőmentes…

– Valóban, Vásárhely lett a második otthonom, s most már elmondhatom, hogy „igazi” otthonom. Itt éltem le hatvan és valahány évet. Itt kötöttem életre szóló házasságot a nemrég elhunyt Szabó Erzsébettel. Itt születtek, nevelkedtek gyerekeim. Itt indult be és teljesedett ki – fokról fokra – festészetem. A festőbarátok segítségére hálával, szeretettel gondolok vissza.

Esküvői kép

Nem volt zökkenőmentes. A kisebbségi sors megélése a kibírás kategóriájához tartozik. Ilyen helyzet nehezedik az emberre, ha a megszokott környezetet mással cseréli föl. A helyzetet nem én kerestem, belecsöppentem. Több évre volt szükségem a teljes beilleszkedéshez.

– 1951-ben közelebb került a festészethez: bejutott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára. Aztán mégis kénytelen volt visszamenni a tanügybe. Mi történt? Valakinek nem tetszett a Kedei Zoltán név?

– Miután földönfutóvá tettek, ránk is illett a „proletár” megnevezés (bár az „osztályellenség” bélyeg megmaradt). Sikerült megfelelő dossziét összeállítani. Ekkor Zetelakán tanítottam, minden bejelentés nélkül felmentem Kolozsvárra felvételizni a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára. Az előzetes biztatást Márkos András szobrásztól és Abodi Nagy Béla festőprofesszortól kaptam. Sikeresen vizsgáztam. Nem volt akadály a Kedei Zoltán név.

Első egyéni kiállítása (Marosvásárhely, Kultúrpalota, 1967)

Ekkor jött a szomorú felismerés. Anyagi gondokkal küzdöttem, sem pénzem, sem ruházatom. Egy bani támogatást sem kaphattam sehonnan, senkitől. Visszasírtam magam a tanügybe. A zetelaki helyemet betöltötték, de maradt még egy utolsó remény: Korond. Így lettem az ország első cigány iskolájának mindenese: igazgatója, tanítója.

Az egyéves munkám eredményéről nem beszélhetek. Sikertelennek bizonyult. Nehézséget okozott a beiskolázás. Naponta a harminc iskolakötelezett gyermekből ötöt-hatot sikerült az iskolába hozni. Legtöbbször mindig mások jöttek. Még ma is őrzök pár rajzot ezekről a gyerekekről.

Szüleivel

A főiskolára be voltam iratkozva, évkezdéskor hiányzónak tettek. Erről kaptam is figyelmeztetést a főiskola titkárságáról, valamint Szederjesi András elsőéves szobrász barátomtól.

– Korábban említette, hogy három évig teljesített munkaszolgálatot, majd tisztviselőként is dolgozott, mégsem mondott le az álmáról; 1958-ban a Népművészeti Főiskola festészeti szakán szerzett oklevelet. Megérte kivárni azt a pillanatot?

– A hároméves munkaszolgálat lejárta után Marosvásárhelyen, szüleimnél kaptam menedéket. Életem új szakasza kezdődött. A sok buktatóért kárpótolt a művészeti életbe való bekapcsolódásom. A hátralévő évtizedekre kötöttem szerződést a művészettel.

Szélyes Sándorral együtt ettük a munkaszolgálati idő keserű kenyerét. A véletlen folytán találkoztam Vele a Kultúrpalotánál, Ő is éppen olyan céllal kutakodott, mint én. A hirdetőtábláról értesültünk a Népművészeti Iskola beindulásáról.

Koccintás édesapjával a kiállítása megnyitóján

Az országban ekkor indul be a Népművészeti Iskola, mely még napjainkban is működik. Ő is a festészetre akart beiratkozni, de utolsó percben a színit választotta. A hároméves festészeti szakon Olariu György festőművész, barát osztályán végeztem.

Keményen dolgoztam. A mindennapi kenyérért való hajsza mellett a másik nyolc-tizenkét órát csak a festészetnek szenteltem. Minden percem ennek érdekében telt, még az álmaim is ezekkel színesedtek. A felkészülést komolyan vettem. Az iskolai oktatáson kívül is teljes bedobással éltem a művészettel járó nehéz, de szép életet.

 – Az elmúlt évtizedekben számos tanulmányi kiránduláson, alkotótáborban, egyéni és közös kiállításon vett részt, sőt képzőművész társaságok alapításában is szerepet vállalt. Mi az eddigi legnagyobb elégtétel az Ön számára?

Műtermi megbeszélés

– Kiállításaimat, legyen az egyéni vagy közös, nehéz lenne most itt szám szerint, akár helységekként is felsorolni. Ugyanez érvényes az alkotótáborokra is. Kisebb-nagyobb elégtételről beszélhetek, de az igazi – talán – a Marosvásárhelyi Várban található. A „Vár-Lak” műtermet hívom segítségül.

Több mint 27 éve vált városunk színfoltjává a befogadással, a maga ódon romantikájával, nemcsak mint alkotási műhely, de mint kiállítóhely is. Találkoztam itt műpártolókkal, akikkel párbeszédet folytathattam. Álmaim itt öltöttek testet, melynek részesei voltak a műélvezők, a barátok.

Munkában

Szabad műterem, stúdióféle. A készülő művet is láthatják. Nem rejtem el a befejezetlen munkát. Így a műélvező beférkőzhet az alkotási folyamatba, az alkotás titkaiba. Nem tettem említést a csoportos látogatásokról, iskolás gyerekekről, osztályokról, akikkel esztétikai megbeszélést is folytatok. Talán a fentiek adják alapját az elégtétel érzésének.

– Néhány éve kénytelen volt kényszerszünetet tartani a Vár-Lakban… Milyen érzés volt újra birtokba venni?

– A Vár teljes felújítása maga után vonta a kiköltözést is. Egy-két évre számítottam, de 5 év lett belőle. Erre az időre a kövesdombi lakásom alatti garázst alakítottam át műteremmé: termopános ajtó, parkett, villanyvilágítás, központi melegítés. Természetesen volt hátránya is. Nem lehetett nagyobb méretű képeket festeni, sem társas, kulturális összejöveteleket rendezni. Öt év után jött egy újabb szívet-lelket melegítő érzés, beköltözhettem újból a Várba, ez alkalommal direkt műteremnek épített helyiségbe, ahol a legborúsabb időben is a felülről jövő világítás elég fényt biztosít a festéshez.

Részlet a műteremből

– Most nagyon kíváncsivá tett… Vannak sajátos stílusjegyei, amelyek alapján felismerhető, hogy egy bizonyos festmény Kedei Zoltán nevéhez fűződik?

– Bizonyára vannak, ezt én nem tudom megállapítani, de a visszajelzésekre hivatkozva sokan felismerik munkáimat. Egyik fő törekvésem volt a több száz, több ezer munkámmal kapcsolatosan, hogy azok ne hasonlítsanak a másokéhoz. Hogy mennyire töltötte be ez a szándékomat, azt csak a kívülállók mondhatják meg.

– A festészet iránti szenvedélye fiára, Zoltánra is átragadt. Ő jelenleg Magyarországon tevékenykedik festőművészként. Milyen tanácsokkal indította útjára?

– Festőművész fiam a marosvásárhelyi művészeti középiskola elvégzése után a kolozsvári képzőművészeti főiskolán szerzett diplomát festészeti szakon. Neve előtt a V. betű szülővárosára jelez vissza, művésznévként használja. Kedei V. Zoltán szabadúszó-festő, a festészetnek él Magyarországon. Két műtermet tart fenn: Hatvanban és Budapesten. Gyakrabban tartózkodik Budapesten.

Kedei V. Zoltán (forrás: http://kedei.hu/)

– Ha már szó esett a fiáról, térjünk ki egy kicsit a tágabb értelemben vett családjára. Gondolom, hogy nekik is sokat köszönhet…

– A hat-hét évtizedes alkotói munkámnak nem lehetett volna eredménye a családi háttér nélkül. A feleségem személye különösképpen fontos. A gondok és nehézségek ellenére segítette képzőművészeti tevékenységemet. A családi melegség megtartó ereje nélkül nem sikerülhetett volna számszerűleg, és meg merem kockáztatni, hogy minőségileg sem, amit sikerült elérnem.

Ennek légkörében nevelkedtek gyermekeim is, akik továbbviszik azt a szellemi örökséget, amely egyben az erdélyi magatartást is jellemzi, mindegyik a maga helyén: Kedei V. Zoltán festőművész fiam és Kiss Tünde lányom, aki Maros megye magyar szakos tanfelügyelője.

Családi kép a műteremben

– Fontos megemlíteni, hogy nemcsak az ecsettel, hanem a szavakkal is nagyon jól bánik. Mit ad Önnek az írás? Mi születik meg hamarabb: a festmény vagy például egy önvallomás?

– Mindennapjaimba költöztek a betűk. Osonnak előttem, lépkedem utánuk. Gyerekkoromtól jegyzetelek, vázlatozom. Valamennyit megőrzöm. Ezek a jegyzetek életszemléletem és hitvallásom gondolatait őrzik. Örök emberi értékeket próbálok papírra vetni pátosz nélküli egyszerűséggel.

Az elbeszélő forma nem az én világom, inkább a személyes forma, a belső monológ, a vízió jellemző papírra vetett írásaimra, éppen úgy, mint a festményeimre és grafikáimra.

Vár-Lak 

Amíg a festészetet életszükségletnek tekintem, addig az írás mint „kisegítő” jelenik meg szellemi tevékenységemben, a képzőművészeti alkotásaim kiművelésében. Ezért nem is teszek egyenlőségi jelet a festés és az írás közé. Az írásban fellelhető gondolatok a képzőművészeti alkotások előtt születnek meg. Amint már mondtam, írásaim sem elbeszélő formában jelentkeznek. Úgy is jellemezhetném, a szabadvers műfajához illeszkedő lírai vallomások.

 – Hány kötete jelent meg eddig? Milyen témában?

– A nyilvánosság elé került első kötetem a Vallomás. Kiss Gellért Győző formatervező szitatechnikával készítette (S.C. TIPOREX S.R.L. – Marosvásárhely, 1999.) Az előszót Nagy Miklós Kund írta Élet és álom a színek bűvkörében címmel.

A második könyv: Beszélő ecset (Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2009). Lírai jellegű írásaimból és több fehér-fekete tusrajzaimból válogattam.

Harmadik könyv: Megtépázott álmodozás (Bölöni Domokos fülszövegével: Lélegző gyöngyszemek. Kiadja az Editura Nico, Marosvásárhelyen 2014. A kötetben negyvenkét lírai hangvételű szövegem szerepel, valamint húsz színes kollázsomnak a repró másolatai.

Negyedik könyvem: Szivárvány kapuja, számszerűleg 21 Pinokkió-rajz. A könyvben szereplő versek szerzője: Bölöni Domokos. Juventus kiadó, Marosvásárhely, 2015.

Megemlíthetem a Képzőművészeti albumot is, melyben az elemző szöveg szerzője Nagy Miklós Kund. Az albumban szerepel 41 színes repró festményeimről. Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely 2004. A sort folytathatnám két antológiával s benne írásaimmal, akár rajzaimmal.

És nem beszéltem még a folyóiratokról, ahol írásaim, akár rajzaim jelentek meg.

Kapásból nem tudom felsorolni azon írók, költők könyveit, amelyekben szép számban jelentek meg rajzaim a borítólapon, akár a könyv belsejében.

A föld szerelme című prózaantológia bemutatása

– Én mégis arra kérném, soroljon fel néhány lapot, folyóiratot, ahol az Ön nevével találkozhatunk…

– A korábban említett könyveken kívül írásaim olvashatók a napilapokban, hetilapokban, folyóiratokban. Párat meg is említhetek: Népújság, Központ, Hazanéző, Erdélyi Toll stb.

Emellett a világhálón is találkozni lehet az írásaimmal (Súrlott Grádics, Káfé Főnix), és ki ne hagyjam a blogra feltett írásokat… Kedei Zoltán: Vár-Lak.

– Ha már visszakanyarodtunk a Vár-Lakhoz, fontos megemlíteni, hogy műtermében gyakran szerveznek irodalmi találkozókat… Hogy jellemezné egy-egy összejövetel hangulatát?

Irodalmi találkozók helyszíne is...

– A város jellegzetes színfoltjává vált. A Várban található műtermemben rendezendő összejövetelekre harminc személyre biztosítok ülőhelyet. Két-három hetente gyűlünk össze irodalmi témák meg- és kibeszélésére. Valamennyi sikeresnek bizonyult. A sikert nem a személyem biztosítja, én csak házigazdaként igyekszem a legjobb feltételeket előteremteni. Az igazi mozgató személy, és a sikeres megbeszélések irányítója, az összejövetelek szervezője Bölöni Domokos író.

Március 18. a Várban

– Hogy vélekedik az okostelefonnal, táblagéppel, laptoppal, számítógéppel együtt felnövő mai generációról, figyelembe véve, hogy Ön idős korban ismerkedett meg a technológiai újításokkal? És nem is akármilyen eredménnyel…

– Híve vagyok az állandó fejlődésnek, bármilyen vonalon. Nem lehet rostokolni, sem visszatérni az ökrösszekér tempójára. A külvilágtól sohasem zárkóztam el. Figyelem a technika fejlődését. Az olvasottak alapján tudtam, hogy még életemben tanúja, sőt, haszonélvezője lehetek a mobiltelefonos technikának, az internetes kapcsolattartásnak. Idős fejjel kapcsolódtam ebbe az életformába, nagyrészt autodidaktaként.

Vendégek...

Naponta 5-6 órát töltök a számítógép előtt. Bejönnek az információk a politikától egészen az irodalomig, a művészetek minden ágából. Nem beszélve arról, hogy az írógép szerepét is átvette a számítógépes írás. Fölgyorsult az életünk. S ebben a fölgyorsult életben természetes, hogy a fiatalság könnyebben találja meg helyét, és nem is akármilyen formában. De mi sem maradhatunk le tőlük.

– Mire van szükség ahhoz, hogy valaki elismert képzőművész, esetleg író/költő legyen? Gondolom, hogy a tehetség a legfontosabb hozzávaló…

– Úgy van, mindenek előtt a tehetség a legfontosabb. Enélkül ne is fogjon hozzá, mert csak dilettáns dolgok születhetnek. A tehetség mellé nagyon-nagyon sok munka és kitartás szükséges. Az elismertség kérdése más lapra tartozik. Az elismertség egyik látványos alapja a reklám, a népszerűsítés.

Fülöp Kálmán kötetbemutatója a Vár-Lakban

Mindezektől eltekintve az elismertség egyik legfontosabb fokmérője a nyilvánosság. Majdnem értelmetlen, ha kimondottan, csak a magam szórakoztatására festek vagy írok. A létrehozott alkotásokat nem zárhatjuk az asztal fiókjába vagy a műterem raktározójába. Az alkotó küldetéssel érkezett a földre: segíteni embertársainak az egyensúly megtalálásában.

Szerintem ennek a hiányában, feladatának megtagadásával senki se fogjon kezébe tollat vagy ecsetet. Igen, közönség elé állni. Mutassa meg magát.

Önarckép

– Befejezésként arra szeretném kérni, hogy ajánljon nekünk egy írót, költőt, akit felkereshetünk februárban… Köszönöm, hogy időt szánt a Szövegkovácsra.

– Egyik kedves barátunkat, a kolozsvári születésű Hadnagy József többkötetes költőt ajánlom, akit gyermekkora Sipos Domokos városához, Dicsőszentmártonhoz fűz, de évekig dolgozott Marosvásárhelyen. Jelenleg Debrecenben él. Gyakran látogat haza, olyankor sosem mulasztja el felkeresni bennünket a Vár-Lakban.

Kérdezett: Farkas-Ráduly Melánia

Ui.: A bejegyzéshez felhasznált fotókat Kedei Zoltán küldte.