A tömbmagyarságban, a székelyföldi Csíkszentdomokoson születtem és nőttem fel, majd 135 km-rel odébb, Marosvásárhelyen éltem hét évig, pontosan 25 éves koromig. Mondhatni könnyű volt magyarnak lenni. Egészen az egyetem végéig anyanyelvemen tanultam, legfeljebb a munkám miatt kellett beszéljek románul. 2010 nyarán azonban minden megváltozott, Temesváron belekóstoltam a szórványlétbe, amit eleinte nagyon nehezen éltem meg.

Mára megtaláltam a helyem, sőt egy éve tanítani is kezdtem… Olyan gyerekeket oktatok magyar nyelvre, akik otthon alig vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul. Most mégsem erről fog szólni a mai bejegyzés, sőt nem is Temesvárhoz, hanem a Beszterce-Naszód megyei Óradna községhez kötődik.

A táborozók egy része (a MÚRE Facebook-oldala)

Múlt év nyarán az azonos nevű községközpontban és a hozzá tartozó Radnaborbereken szervezett riporttábort a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. És hogy mi történik egy ilyen találkozón? Dolgozunk… Az újságíró kollégákkal feltérképezzük az ott élő magyarok helyzetét, interjúkat készítünk, a felvett anyagokból pedig riportok születnek, végül pedig megjelenik egy könyv. A tavalyi kiadvány címe Nem magyarul magyarok.

A könyv borítója

Én az ottani magyar kulturális életre voltam kíváncsi, írásom pedig az Óradna elmozdult a holtpontról címet kapta. Most arra szeretném kérni, hogy néhány perc erejéig tartson velem Beszterce-Naszód megyébe, és ünnepeljük közösen a magyar szórvány napját.

Óradna elmozdult a holtpontról

 Öt éve élek (nagyvárosi) szórványban, és azt hittem, már nem ér­het meglepetés. Tévedtem. Óradnai látogatásom óta nincs hírér­téke annak, hogy a Révész Levente nevű úszó egy mukkot sem tud magyarul, sőt, az otthoni ismerőseimnek is ritkábban mesé­lem el a számomra néhány hete még szenzációszámba menő történetet. Miért is tenném, hisz a »szórványok szórványaként« em­legetett településen számos hasonló eset van, románul beszélnek az Ágnesek és a Lajosok, a magyar szavakra pedig csak halvá­nyan emlékeznek. Néhány lelkes lakos mégis abban bízik, hogy sikerül megállítani ezt a visszafordíthatatlannak tűnő folyamatot. Ottlétünkkor épp a 10. Óradnai Magyar Napokra készülődtek.

Szállásunk (kolozsvariradio.ro)

A könyvelő, aki tanító szeretett volna lenni

 – Nem volt énekhangom, és ennek híján képtelen lettem volna be­csületesen elvégezni a munkám… – mondta mosolyogva, de közben nagyot sóhajtva Strîmbu Erzsébet, az Óradnai Magyar Közművelődési Egyesület vezetője. Szemrebbenés nélkül tűrte az udvarára összegyűlt újságírók rohamát, akik egymás után kér­dezgették az oktatással és a kulturális élettel kapcsolatban. Engem utóbbi érdekelt, bár nem lehet éles határvonalat húzni a ket­tő között.

Kiderült, korábban, már az ő színre lépése előtt is volt magyar élet Óradnán, az egyházon belül szervezkedtek a papok, összehozták a helyi közösséget, néptáncoltak a gyerekek, de még az asszonykórus is énekelt jó párszor. Az egyházközséget a bányászok tartották fenn. – Mivel a pap nem mindig bírta erővel, elvállaltam, hogy segítek. Tanácsos lettem a községházán, majd megalakult az egyesület, ahol először az oktatás újjáélesztésére összpontosítottunk. A távolság és a sziszifuszi munka miatt ne­héz volt tanítót találni, de végül sikerült – mesélte Erzsike néni.

Erzsike néni, a riport egyik alapembere

Később az is kiderült, hogy az Óradnai Magyar Napok ötlete a salgótarjáni Erdélyi Körtől származik, melynek tagjai gyakori vendégnek számítanak a településen. Sőt, idén is támogatják a rendezvényt, amelyre az Akkord Kohász Fúvós Kisegyüttes is ellátogat, ugyancsak a Nógrád megyei bányászvárosból. Hangulatfokozóként a besztercei Vadrózsa, valamint az almásmálomi Al­mavirág hagyományőrző csoport néptáncosait is vendégül látják.

Az elmúlt években sikerült 200-300 embert, többek között a ma­gyar oktatásra járó gyerekeket, valamint azok szüleit, nagyszüle­it és rokonait is mozgósítani. Erzsike néni elmondása szerint egy korábbi rendezvény után még az ortodox pópa is gratulált.

Nélkülük nehezebb lenne

Vendéglátónkkal együtt a Pinkóczi fivérek is állták a sarat az óradnai látogatáskor. Záporoztak feléjük a kérdések, mivel fon­tos szerepet játszottak abban, hogy 2006-ban elindulhatott a fa­kultatív magyar oktatás. A tizenhat éves ikrek, József és György, Nagyenyeden végzik a középiskolát, a tizenhét eszten­dős András pedig Gyulafehérváron tanul.

Az egyik Pinkóczi fiú figyelmesen hallgatja az idős hölgyet

A nyári vakáció elején csatlakoztak Erzsike nénihez, és mindvégig segítették az Óradnai Magyar Napok szervezésében. Az elmúlt évhez hason­lóan idén is néptáncot oktattak a helybeli gyerekeknek, akik már kíváncsian várták az újabb találkozót.

A fivérek Magyardécsében végezték az 5–8. osztályt, ott ismerkedtek meg a néptánccal, amelyet néhanapján a középiskolában is gyakorolnak. Emellett András egy vegyes kórus elindításán mun­kálkodott, mivel úgy érezte, erre is volna igény. Kissé félszegen megemlítettem, hogy szervezhetnének sportrendezvényeket a fiataloknak, sőt társasjátékozhatnának is, így még több esély volna a találkozásra. Az egyik helyszín lehetne Erzsike néni édesanyjának üresen álló háza, ahol már eddig is szerveztek különféle tevékenységeket.

Ambrus Melinda kolléganőm a Reményik-háznál dolgozott... 

Egyébként még most is szívesen emlékszem vissza a velük folytatott beszélgetésre, amely ko­rántsem hasonlított a megszokott kérdezz-felelekre. Jó volt lát­ni, hogy a magyar apától és román anyától származó testvérek milyen fontosnak tartják a magyarságukat, ráadásul büszkén vallják, hogy annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz.

Fúvószenekar magyar gyökerekkel…

…sőt, egy Szabó Lehel névre hallgató vezetővel. Először ma­gyarul kezdtünk beszélgetni, néhány perc után viszont úgy döntöttem, hogy áttérek a románra. Így több esélye volt annak, hogy helyes információk jussanak el az olvasókhoz. Egy 1860-ban készült fényképről kezdett Lehel mesélni, amelyen a dédnagyapja is látható.

Balról az első Szabó József, a dédapa (www.fanfararodna.ro)

Felvázolta Románia egyik legrégebbi fúvószeneka­rának történetét, amelyet bányászok alapítottak, és számos kö­zösségi eseményen – keresztelő, bál, temetés stb. – megfordult. Mindegyik tagja amatőr volt, zenei tanulmányok nélkül, legfeljebb a katonaság alatt sikerült elsajátítani egy-két tudnivalót a különféle hangszerekről.

Miután 2005-ben bezárták a bányákat a községben, a fúvószenekart már képtelenség volt anyagilag fenntartani. A helybeliek azonban nem akarták megszakítani a közel 150 éves hagyományt, és az Óradnai Magyar Közművelő­dési Egyesület segítségével új tagokat kezdtek toborozni, mivel a régi zenekarból csak hatan maradtak (ma tizenéves gyerekek és hatvanéves idős személyek is vannak közöttük).

Elhagyatott...

2010-ben megalakult az Óradnai Fúvószenekar Kulturális Egyesület Sza­bó Lehel vezetésével, aki szerint azóta egyre több helyen figyel­nek fel rájuk az országban. Időközben a salgótarjáni fúvósokkal is felvették a kapcsolatot és többször megfordultak náluk. – Bár az ottani zenekar jóval magasabb szinten áll, nagyon jól fogad­tak minket és elismerték a munkánkat, tetszett, amit játszot­tunk. Ők is voltak nálunk, kellemesen érezték magukat, és bí­zom benne, hogy az elkövetkező években is megmarad ez a ba­ráti kapcsolat közöttünk – fűzte hozzá a zenekar vezetője.

Idén eljuthattak volna egy franciaországi találkozóra, de az ottani szervezők néhány nappal indulás előtt visszamondták a meghí­vást. Az okokat nem lehet tudni. A csalódás ellenére a munka nem állt meg, a zenekar tagjai teljes gőzzel készültek az Óradnai Magyar Napokra.

Pillanatkép (www.fanfararodna.ro)

Szinte minden adott volt a zavartalan munkához, ugyanis az elmúlt öt évben mintegy 80 000 lejre sikerült hangszereket és fúvószenekari egyenruhát vásárolni, sőt immár korszerű próbateremben gyakorolhatnak. Csak egy ze­neiskolát végzett karmester hiányzik. Ennek ellenére színes re­pertoárjuk van, indulókat, polkákat, tangókat, keringőket, ma­gyar és román népzenét játszanak.

Felléptek eddig az RMDSZ-majálison, a szucsávai Német Fórum fesztiválján, de a roma fú­vószenekarok találkozójára is meghívást kaptak. Ugyanakkor minden év júliusában megszervezik az óradnai fúvóstalálkozót, ahol ők bújnak a vendéglátó szerepébe.

– Megszűnése előtt körülbelül öt román lépett fel a huszonöt fős bányászzenekarban, a többieknek cseh, lengyel, német és magyar nevük volt. Ma nagyon kevesen beszélnek magyarul, aminek egyik oka, hogy nincs olyan hely, ahol találkozhatunk egymással… Szerintem hamarosan a magyar holt nyelv lesz ebben a térségben – mond­ta kissé csalódottan Szabó Lehel, engem pedig kirázott a hideg egy pillanatra…

Reményik-idézet

Van, aki fényesebbnek látja a jövőt…

Mindjárt a riporttábor első napján, még a radnaborbereki szál­láson volt szerencsém találkozni Plesch Katalinnal, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület besztercei fiókszervezeté­nek elnökével, aki szerint Óradna elmozdult a holtpontról.

Ezt bizonyítja a salgótarjániakkal való szoros kapcsolat, a fúvószenekar megerősödése, a fakultatív magyar oktatás, az immár ti­zedszer megszervezett Magyar Napok rendezvénysorozata, amire nem volt példa korábban, de szüreti és farsangi bál is tar­kítja a kulturális kínálatot. – Tehát van előrelépés a helybeli ma­gyarság ügyében, én reménykedem, hogy megtörténik a csoda Óradnán – mondta bizakodva Plesch Katalin.

Most balra, most jobbra! Esti fotónézegetés...

Kellékek a csodához

Szemmel láthatóan a változás nem megy egyik napról a másik­ra. Ahhoz, hogy felébredjen a helyi, anyanyelvén már alig be­szélő magyarság, Strîmbu Erzsébet szerint még legalább há­rom dolog szükséges. A szülők és a tanítók vegyék komolyab­ban a magyar oktatást, használják végre közösségépítő célra a Reményik-házat, ugyanakkor az is jó volna, ha még néhányan, akár az egyháztól, csatlakoznának hozzá.

– Hogyha legalább öten lennénk, biztosan gyönyörű magyar élet lenne Oradnán – sóhajtott fel a szórványok szórványában élő Erzsike néni, aki tisztában van vele, hogy manapság egy-két ember képtelen megváltani a világot.

A besztercei evangélikus templom

Ui.: A nem magyarul magyarok című, 18 szerző írását felvonultató könyvet azóta többek között Óradnán, Besztercén, Marosvásárhelyen és Nagykárolyban is bemutatták. Ahányszor kezembe veszem, megköszönöm magamnak, hogy tavaly vállalkoztam a hosszú útra, ugyanis Temesvár és Óradna között 459 km a távolság. 25 km-rel kevesebb, mint a Béga-parti nagyváros és a szülőfalum, Csíkszentdomokos között…

Besztercén

Holnap Vajdaság dél-bánsági körzetébe, Versecre látogatunk, ahol a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete szervezett riporttábort. Természetesen az ott készült riportokból is született könyv, melynek címe Érdsomlyói hídfő.

Óradnán egyébként 1965-ben megszűnt a magyar oktatás, és csak a kétezres években indították újra, a gyerekek választható tantárgyként tanulhatnak magyarul. A községben a legutóbbi – 2011-es – népszámláláson 316 személy vallotta magát magyarnak. Összesen 5777 lakost vettek nyilvántartásba.

Farkas-Ráduly Melánia