Hányszor kelünk fel morcosan, elégedetlenkedve, szinte nincs is kedvünk tükörbe nézni… Már megint munkába kell menni… Valószínűleg ismét bosszantani fog a főnök vagy valamelyik kolléga… Még a tegnap estén jár az eszünk: ki tudja hányadszor vesztünk össze a férjünkkel, feleségünkkel, barátunkkal, barátnőnkkel… Képtelenség őt megérteni… 

Bezzeg, a másiknak szuper autója van, szinte elönt a sárga irigység, ki tudja, hogy idén melyik távoli szigeten tölti a szabadságát, ő megengedheti magának… Ezzel szemben én…

Ha őszintén magunkba nézünk, rájövünk arra, hogy elég gyakran gyötörnek ehhez hasonló gondolatok. Ritkán vesszük számba, mennyi mindenünk van, miért lehetünk hálásak, mivel főként a szomszédra, a kollégára, a másik családra figyelünk. Mintha így próbálnánk elterelni gondolatainkat saját magunkról…

A kép forrása: www.egypillanatmagadra.hu

Már az is sokat segítene, ha leltárt készítenénk a minket körülvevő jó dolgokról, észrevennénk, mennyire szerencsések vagyunk, mert van munkahelyünk, van fedél a fejünk felett, ránk mosolyognak a gyerekeink, felhívhatjuk szüleinket, ismerőseinket… Ki-ki bővítheti a listát, most ennyi jutott eszembe.

Jó pár hónapja egyik ismerősöm írta búcsúzóul egy cédulára a címben is szereplő mondatot, de akkor alig jutott el a tudatomig. Fogalmam sem volt, mit akar mondani, sőt, felvetődött bennem a kérdés, hogy miért ad ilyen tanácsot nekem valaki. Hisz alig ismer… De igaza volt.

Azóta érlelődik bennem, és végre kezdtem észrevenni a közvetlen környezetemben fellelhető jó dolgokat. Nem volt könnyű az első lépést megtenni, hisz felelősséget kellett vállalnom magamért, a gondolataimért, nem lehetett mindig mást hibáztatni, másra figyelni.

Forrás: drprezi.hu

Ez nem azt jelenti, hogy mostanában egyáltalán nem aggodalmaskodom, de legalább kezdek tisztában lenni azzal, milyen értékek vannak körülöttem vagy akár bennem. Észreveszem a mosolyt, örülök nagymamám vagy egy régen látott barátnő telefonhívásának, annak, hogy ebben a pillanatban zenét hallgathatok.

Ha jól emlékszem, január elején már írtam egy bejegyzést, amelyben ezt a témát is feszegettem, de nem elég csak egyszer papírra vetni. Állandóan ismételni kell, amíg magától értetődő nem lesz. Egy dolog még nehezen megy: a jelen pillanatban lenni anélkül, hogy a múlton, a holnapon vagy az elkövetkező éveken járna az eszem.

Nem egyszerű, de megéri

Itt még bőven van tanulnivaló, de nyitott vagyok az újra. Ki lehet törni a mókuskerékből, az állandó siránkozásból, önostorozásból, másokkal való összehasonlítgatásból. Ha mindennap csak egy értéket veszünk észre, már azzal is lépünk előre. Eleinte talán nem lesz túl látványos az eredmény, de ha kitartóak vagyunk, akkor egyre kevesebbszer tesszük fel magunknak a kérdést, hogy miért is zöldebb a szomszéd kertje…

FRM