Ha emlékezetem nem csal, 8-9 éve Csíkszentdomokoson láttam először a Szomszédnénit. Nem az utcánkban élő hölgyet, és nem is azt a kedves asszonyt, aki mindig megkérdezi, hogy megy a sorom. Valójában ketten vannak, és hímneműek. A csíkszeredai Tóth Szabolcsról (T. Sz.) és a zilahi Bálint Ferencről (B. F.) van szó. Most jut eszembe, hogy a Produkciós Irodát kifelejtettem… az is a szomszédnénihez tartozik. És Felméri Péter? Az ő poénjait a tévében hallottam először néhány éve, nem gondoltam, hogy személyesen is megismerem.

Ők hárman együtt turnéznak, 2013-ban Temesvárra is így jutottak el… Aztán 2014-ben és 2015-ben is visszatértek. A rendezvényért felelős Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet pedig toborozta a közönséget. Az alábbi interjú október 9-én, a fellépés után készült… Vigyázat, nyomokban humort is tartalmaz! Az első áldozat a Szomszédnéni Produkciós Iroda volt (de az is lehet, hogy én).

A Szomszédnéni Produkciós Iroda

– Jelenleg Budapesten éltek, de az itthoniakról sem feledkeztek meg…

B. F. – Továbbra is erdélyinek valljuk magunkat, itt élnek a barátaink, a szüleink, mindig örömmel jövünk ide, és nagyon finom a kaja. Legfeljebb a politikusainkat kellene elfeledni, de ők szerencsére elég gyakran ott vannak a médiában, hogy mindenki emlékezzen rájuk…

– Van kedvenc helyetek, ahová szívesen jártok vissza?

T. Sz. – Minden helyre szívesen járunk vissza, kivéve Balánbányát, és persze van kedvencünk is… nekem Csíkszereda. Ha valaki olvassa, és nem Csíkszeredát mondok, akkor nem tudnék hazamenni karácsonyra, mert fennállna a veszélye annak, hogy kapok egy taslit valakitől, például egy hokistától, ami elég kellemetlen lenne…

Tóth Szabolcs

– Folyamatosan próbáltok új dolgokat adni a nézőknek… Az ő részükről kaptatok valaha valamilyen meglepetést?

B. F. – Rengeteg nevetést kaptunk… Tárgyi ajándékokat még nem, de azt javasolnám nekik, hogy ezentúl készüljenek, készpénzt is elfogadunk, bankkártyát is…

T. Sz. – Van, ahol belénk diktálnak pálinkát, mindig a helyi pálinkát, az a legjobb. Erőszakkal is belénk töltik, mi pedig elfogadjuk.

– Ha már itt tartunk… Van kedvenc italotok, esetleg ételetek, amiről tudjátok, hogy ezen és ezen a településen biztosan kaptok belőle?

T. Sz. – Például Budapesten nagyon kevés helyen, vagy mondhatnám, szinte sehol sincs pacalleves, úgyhogy ha itthon turnézunk, akkor szinte mindennap azt eszünk, és úgy vettem észre, hogy B. F. is azt szereti. Miccset is… pacalleves, miccs és csíki sör…

– Melyik csíki sör?

T. Sz. – Az igazi… Természetesen, de sajnos Nagykárolyban nem volt, úgyhogy mit is ittunk?

Bálint Ferenc

B. F. – Ha tényleg ki akarunk elégíteni mindenkit, be kell valljuk, hogy mi a Heinekent fele-fele arányban keverjük az igazi Csíki Sörrel, ez amolyan koktél…

– Néhány éve Erdélyből kerültetek Budapestre. Ott hogy fogadtak titeket?

T. Sz. – Jól fogadtak, amikor elkerültünk a Dumaszínházhoz, később a Comedy Centralon volt előadásunk, utána Fábry Sándor meghívott a Fábry Showba, majd a Showder Klub következett. Az egyik jelenetünkben a székely beszédet fordítottuk magyarra… Sokan azt hitték, mindegyik fellépésünk ilyen lesz, és kicsit meglepődtek, amikor rájöttek, hogy mégsem. Mostanra már ott is tudják az emberek, hogy egész este nem csak székelyül beszélünk.

Közönség is volt...

– És szoktak beszólogatni nektek, hogy határon túliak vagytok?

B. F. – Nem igazán… Ha úgy vesszük, hogy onnan ez a határ, innen pedig az a határ, csak az szólhat be nekünk, aki a határon van… Mi szeretnénk egy kicsit maradni, olyan négy-öt órát a határon, beszélgetni a srácokkal, kérdezősködni, de sohasem engedik. Miután megmutatjuk a személyit, mindig elküldenek.

T. Sz. – Szerintem mi többször szóltunk be nekik, mint ők nekünk. Egy rendezvényszervező megkérdezte, hogyhogy ilyen jól beszélünk magyarul, B. F. egyszerűen azt válaszolta: jók voltak a tanáraink… És akkor nincs további vita ebből.

Az első rész vége...

Most már jöhet Felméri Péter, aki szintén nem mellőzte a poénokat.

– A turnéállomások közül neked melyik a kedvenced?

F. P. – Ha T. Sz. azt mondta, Csíkszereda, én Kolozsvárt fogom mondani, muszáj, odavalósi vagyok…

– Akkor a második kedvenc hely…

F. P. – Biztos, hogy nem Csíkszereda… Jó… Csíkszeredát is nagyon szeretem, a mostani turnén nagyon szerettem Nagykárolyt, csodálatos meglepetés volt, hogy olyan sok ember eljött, Temesvár is csodálatos volt, nagyon kedvelték meg szerették itt, ugye ez már a harmadik alkalom, hogy itt vagyunk… Évről évre jövünk és nagyon jó.

Felméri Péter

– Ti hogy rázódtatok így hárman össze?

F. P. – Laktunk is együtt, de már nagyon régóta ismerjük egymást. Van a Perspektíva nevű diákújság Kolozsváron, a KMDSZ-hez tartozik, és egy időben B. F. volt a főszerkesztő, én jelentkeztem, T. Sz. grafikusként dolgozott. Ott ismerkedtünk meg. Talán egy évvel azelőtt láttam a srácokat a színpadon is fellépni, ugye ők korábban kezdték, én eljárogattam a haverokkal. Nem nagyon volt más egyéb… szerettük őket, azért mentünk az előadásukra, mert szórakoztató és elég olcsó is volt…

– Tudtok komolyan beszélni egymással, esetleg másokkal, vagy mindig beugrik egy poén?

F. P. – T. Sz. tud… Persze, hogy tudunk. Gyakorlatilag, amikor utazunk az autóval, csak ezt csináljuk, komolyan beszélünk. Ugye, hogyha többen vagyunk, sokkal könnyebben poénkodunk, ha van kivel… most például rád gondolok, de beszélünk egyéb dolgokról is, például T. Sz. melyik zakót vegye fel, meg ilyenek…

Szintén ő...

– Hogy születnek a poénjaid? Van egy érdekes helyzet, és egyből kapcsolsz?

F. P. – Ez inkább csoda, én úgy nevezném, mert ha tudnám, hogy jönnek, nagyon könnyen legyártanám. Sokszor vannak meglepetésszerű helyzetek, sőt gyakran eszembe jutnak régi dolgok – hú, az milyen volt! –, amelyekből később sztorikat lehet kerekíteni és elmondani színpadon. De hogy a szikra honnan jön, fogalmam sincs.

– És be is tudsz szólni a nézőknek, hogy elkéstek, fotóznak…

F. P. – Persze, erre jó a stand up. Annyira nyitott a dolog, hogy a közönség még nem is tudja, mit szeretnék mondani a következő pillanatban, ezért egy ilyen kis interaktív rész simán belefér.

A közönség más szemszögből...

– Honnan jött az idei turné címe, az „Egyemazúzádat!”?

F. P. – Nem én találtam ki, az biztos… Hú, nem tudom, szerettünk volna általános címet adni, ugye, az ezelőtti turnénk a „Csakazértis” volt, lázadásról szólt, valahogy ez talált hozzá. Ez meg nem feltétlenül a főzésről szól, de ezt is belelátom, hogy egyemazúzádat, azt el kell készíteni. Valamennyire sarkítja a dolgokat, mégis sok minden befér ebbe a témába… Benne van valamennyire a felnőtté válás is, a lázadás után… A gyerekeknek mondjuk, Ó, egyem a zúzádat… Ti elmondtátok, miért választottuk?

És innen már egymásnak adták a szót…

B. F. – Valami kajás dolgot akartunk, és arra gondoltunk, a közönség biztosan szeretné hallani, hogy egyemazúzádat. Olyan jól hangzik…

A három humorista...

T. Sz. – Tavaly gondolkodtunk, hogy szervezzünk még egy turnét, az első jól sikerült, múlt évben volt a második, nem tudtuk, hogy van igény rá vagy nincs. Megcsináltuk, akkor is telt házaink voltak, szinte mindenhol, „Csakazértis” volt a címe, vagyis csak azért is fellépünk, ha jösztök, ha nem. Most már sejtettük, hogy jönni fognak, és így akartunk kedveskedni… gyögyögyö egyem a zúzádat…

– És ettél valaha zúzát? (Ezúttal Felméri volt a célpont.)

F. P. – Szerintem igen, csak nem jöttem rá. Anyukám mindent megfőz, úgyhogy nem kérdés, de nem tudnám megmondani. Az ilyen kicsi izé, és olyan húsos?

...és a sokat emlegetett zúza (forrás: roolnet.hu)

Kérdezett: FRM (és túlélte...)

Fotós: Farkas-Ráduly Sándor