Jövőnkre nyíló ablakok

Debrecenben él, de a szíve hazahúzza Erdélybe. Hadnagy József hatkötetes költő nem készült tudatosan az irodalmi pályára, néhány kedves ismerőse azonban arra buzdította, hogy vesse papírra a gondolatait, sőt tanácsokat is kapott tőlük. És nem bánta meg, hogy szemezgetett a verssel, vagy ahogy ő nevezi, a szépirodalom legszeszélyesebb asszonyával. Ma őt látjuk vendégül az Irodalmi találkozó című rovatunkban...

– Amikor olvasni kezdtem az élettörténetét, rögtön megakadt a szemem azon, hogy Ön egy tizenhárom gyermekes család elsőszülöttje, ami a mai világban eléggé meglepőnek tűnik, főként úgy, hogy sokan egy gyermeket is alig akarnak bevállalni. Mit adott Önnek a nagycsaládos lét?

– Elsősorban ablakot a magyarság jövőjére. Sokszor nézek ki rajta, és azt látom a legoptimistább szemüvegemen keresztül is, hogy úgy kétszáz-valahány év múlva nem lesz magyar a világon, még mutatóba’ sem. Szövevényes kérdés, de meggyőződésem szerint a nemzetfennmaradás alapvető, nem megkerülhető feltétele a nagycsalád. A kiscsalád halálos csapda, amely önmagában is „megvalósítja” Ady Endre jóslatát: „És mi nem leszünk majd szétszórva / Árvult, de mégis győzedelmes fajta: / Minket korszakok tűz-dühe nem edzett / S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” (A szétszóródás előtt)

20150831_184400.jpg

Amikor még csak kilencen ültek az asztal körül

A tendencia nyilvánvaló: a nagycsalád már ritka madár a Kárpát-medence magyar népessége körében, most a világ sok országában éppen a kis családok lassú fölbomlása folyik. Félek, hogy pár évtized múlva utóbbi is a kihalt vagy haldokló intézmények listájára kerül. Egy őrült egyszer csak kitalálja, hogy jobb az embernek egyedül, mint kettesben.

A fennmaradás szempontjából az egykerendszer egyenlő a biztos halállal. Ez olyan probléma, amit alapvető szemléletváltás nélkül sem megoldani, sem túlélni nem lehet. „Aki kifelé néz, álmodik. Aki befelé néz, fölébred”, írta Carl Gustav Jung. Ez az igazság a magyar nemzetre is kiterjeszthető. A magyar egyelőre kifelé néz, gazdagságról, pénzről, szép kocsikról, jólétről, hírnévről álmodik, milliók nélkülözése, százezrek kitántorodása sem ébreszti föl képtelen, jövőpusztító kábulatából. Ha nem embereli meg magát, és nem tanul meg befelé nézni, ez a halálba zuhintó álom lesz a végzete. Nem tudok olyan nemzetről, amelyet egy másik nemzet pusztított el saját hozzájárulása nélkül.

Nincs több ellensége a magyar nemzetnek, mint a zsidóknak: de emezeket megedzette a „korszakok tűz-dühe”. Olyanokká kell válnunk, mint a zsidók, akik a falat, amivel körülzárták őket, lépcsőnek használták. Nem sokan szeretnek bennünket. Ez nem öröm, de nem halálos. Viszont halálos a külsőségek cifra rongyain álmodozó önzés, amelynek − édesapám szerint − legmélyebb foka saját húsom és vérem tömeges kizárása a létből. Én, én, én!!! − mennydörgésnél hangosabb ettől a ricsajtól a világ. Ehhez képest Nobel-díjat érdemlő zeneszerzemény a gyereksírás.

Tiszta jövő

Megfiasodott Dávid fiam 32. szülinapjára

 

Ág nőtt ki belőlem,

és lám, az ágból újabb ág,

izeg-mozog,

hajlik előre, jobbra, balra,

mintha repülni akarna –

 

szél fújja,

ősi szél, melynek

kezdetét, végét

ember nem ismeri,

nem tudni, honnan, merre…

 

Most még törékeny, gyenge,

de holnap megtörténik a csoda,

a kis ág külön gyökeret ereszt

a padlóban, a betonban, a vasban,

kinövi a házat, túlnövi az ereszt,

fává nő, sziklát repeszt,

horizontot farag…

 

Túlnő engem is, a törzset…

 

Ajándék a földnek,

tiszta jövő,

új kezdet a kis test

édenkertjébe plántálva…

Az UNESCO 1999-es fölmérése szerint kb. 15.400.000 magyar élt a Kárpát-medencében. Alig tizenöt évvel később, 2014-ben, ez a szám állítólag 12 millió alá apadt. Nem hiszek ezeknek az adatoknak a pontosságában, de ha csak egyharmad részük valós, akkor is vészharangok kongnak a lelkemben. Végső megoldásként fölmerülhet az is, hogy a magyar kultúrát át kellene minősíteni valamilyen vallássá, ami legalább olyan erős, mint az iszlám. Egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy kínai, nigériai idetelepedettből magyar lesz, mint annak, hogy egy magyar asszony bevállal legalább három gyermeket. Ha én volnék a kormány, a karriernél csábítóbb elismerésekkel, pénzbeli juttatásokkal honorálnám a minimum háromgyerekes anyákat. És sok kikapcsolódási lehetőséggel. A tévében is ők volnának a sztárok.

Úgy vélem, hogy a felnőttekkel nagyobb gond van, mint a gyerekekkel. Jelentős részük még saját magát sem szereti, nemhogy a gyerekeket.

Édesapám szegény fiatalember volt. Édesanyámnak hozománya a házasságukba gyermekien ártatlan mosolya − ami most, kilencvenegy éves korában is ki-kivirul ránctalan arcán −,  hite és tiszta szíve volt. Gyerekkoromban szegények voltunk, de édesanyám nagyon értett az ételszaporításhoz, vízzel és kenyérrel. Fehérjeszükségletünket hallal pótoltuk, akkoriban voltak halak is a Kis-Küküllőben. Testvéreim mindegyike tehetsége és szorgalma szerint boldogult. Nem hiszem, hogy többre vittem volna, ha kis családba születek. Nem hiszem, hogy egészségesebbek lennénk, ha édesanyám mindennap libacombot varázsol az asztalra. Soványak voltunk, mint az agarak, de erősek és szívósak.

20150831_184512-k.jpg

Rögtönzött pohárköszöntő János öccse esküvőjén, Szászrégenben

Nem volt sem televízió, sem rádió, sem magnó a házban. De voltak madarak, patak, folyó, erdő, rét, állatok és gyerekektől nyüzsgő utca a házon kívül. És volt háború a „bozgorozó” román- és cigánygyerekek ellen. És képzeletsorvasztó tévé helyett a képzelet színes széles vászna − arra vetítettem kamaszos világhódító vágyaimat. Persze volt verés is, de az is hasznomra vált, mert kifejlesztette matematikai képességeimet: pontosan tudtam, melyik „rosszaságom” hány vesszőcsapást ér. Tizenegyedik osztályos koromra rövid három hónap alatt az osztály második matematikusa lettem. Csupa kilences és tízes.

Édesapám példája ragadós volt. Zsigmond öccse hét, Ádám öccse tizenegy gyereket vállalt be. Nusi húgom tízet, István és János öcsém fejenként tizenegy gyermeket. Nem sorolom tovább, mert hosszú a sor.

Nyelvében él a nemzet. Ez igaz, de mi lesz, amikor nem lesz, aki értse, beszélje?

– Családjával több helyen, többek között Kolozsváron, Dicsőszentmártonban is megfordultak. Mi késztette Önöket a vándorlásra?

– 1953-ban a szüleim Kolozsvárról Dicsőszentmártonba költöztek. Édesapám kilenc hónap katonáskodás után (a román-szerb határon) ott talált állást mint cipész. Így esett, hogy Kolozsváron születtem, és Dicsőszentmárton szülötte lettem.

dsc01246-tttttttt.JPG

Hadnagy József

– Valahol azt olvastam, hogy a családja farkaslaki gyökerű. Ön mennyire kötődött/kötődik Tamási Áron szülőfalujához?

– Apaági üknagyapám, aki a családi hagyomány szerint részt vett az 1848-as szabadságharcban, Farkaslakán született. Onnan vetette a sors egy Kolozsvártól kb. 14 kilométerre eső faluba, Fejérdre. Ez a gyökér és Tamási Áron sokszor eszembe juttatja Farkaslakát. És egy kedves emlék is: 1976 szeptemberében, útban Csíkszeredába édesapámmal és öccsével, Zsigmond nagybátyámmal, eszünkbe jutott az 1848-as hős, leparkoltuk a kocsit valahol a farkaslaki temető környékén, és tettük egy sétát a sírkövek között.

Kíváncsiak voltunk, találunk-e Hadnagy feliratú sírköveket. Megállapítottuk, hogy üknagyapám származása nem lehet mese, hiszen a fél temető tele volt Hadnagyokkal. Kb. huszonöt-harminc évvel később Bölöni Domokossal is bejártuk a temetőt, és én értetlenkedve ismételgettem, hogy a Hadnagy feliratú sírkövek nagy része eltűnt. Akkor pattant ki Bölöni Domokos fejéből ez a feledhetetlen mondat: „Hja, a halottak is fogyatkoznak Erdélyben.”

– Kissé meglepett, hogy annak idején egyetemi hallgatóként közgazdaságot tanult, majd programozóként is kereste a kenyerét. Mi vezette Önt az irodalmi pályára? Mikor fedezte fel a tehetségét?

– Életprogramomban nem szerepelt az írás. Azonban Marosvásárhelyen a mindenható véletlen összehozott néhány emberrel, akik nemcsak olvastak, írtak is: Bögözi Attilával, Lokodi Imrével, Markó Bélával, Nemess Lászlóval, Somogyi Veres Károllyal, Vitus K. Györggyel és másokkal − ekkor kezdtem el „szemezni” a szépirodalom legszeszélyesebb asszonyával, a verssel.

boloni_domokos_es_handnagy_jozsef.jpg

Balról jobbra: Hadnagy József, Bajna György és Bölöni Domokos 

Nem sok esélyt adtam magamnak, de ezek az emberek biztattak. Később megismertem Bölöni Domokost, Dusa Lajost, és nekik sem volt szívük lebeszélni róla.  Sőt, „tippeket” adtak, hogy miképpen hódíthatom meg. Olykor úgy éreztem, egészen és visszavonhatatlanul az enyém, máskor hideg, üres, érdektelen tekintettel bámult reám, mint egy kőszobor, mintha minden idők legtehetségtelenebb rigmusfaragója volnék.

– 1989-ben került Magyarországra. Mi volt az utolsó csepp a pohárban, ami miatt elhagyta az országot?

– Harminckilencedik évemet tapostam, amikor szememről fölszállt az önámítás és mindenféle más ámítás utolsó ködfoszlánya is, és egyszerre láttam hátra és előre. A hátam mögött a kisebbségi kiszolgáltatottságot, elöl a szabadság kapuját láttam. Emlékezetem szerint (most milyen nagy hasznát venném egy naplónak!) valamikor 1989 tavaszán kezdett el érlelődni bennem az összes lehetséges kockázattal számoló elhatározás, hogy átszököm Magyarországra. Pár évvel ezelőtt a lányaimtól, fiamtól, két vejemtől különös szülinapi ajándékot kaptam. Megköszönték, hogy szökni mertem…

– Önmagát és sorstársait menekültnek titulált lázadónak nevezi, ami elsőre elég kemény megfogalmazásnak tűnik. Miért tartja magát lázadónak? Esetleg más megoldást is találhatott volna akkoriban?

– A szökést az akkori diktatúra elleni lázadásként éltem meg. Nem vállaltam volna be a legkockázatosabb megoldást, ha látok más kiutat.

– Hogyan jellemezné néhány szóban a váltás utáni néhány évet? Versbe is foglalta korábban?

– Előbb eufória, azután végtelen csalódás. Magyarországot szó szerint szétkapkodták. Ilyen az emberi kapzsiság: több föld kell neki, mint amit be tud járni. Inkább belehal, mintsem beérje az emberszabású kevesebbel. Amíg Magyarország úgy-ahogy kimászott a kapzsiság ásta gazdasági gödörből, külföldön kellett munkát vállalnom. Túl voltam már a negyvenen, szóba se álltak velem a munkaadók.

A Michigan-tó partján

 

A Michigan-tó forró partján járok,

és nézem az ég tajtékát a tavon,

kő-nehéz homlokom, mint szomorúfűz

árnyéka, furcsa sorsom fölé hajolt:

 

Reggeltől estig mázoltam Chicagót,

utcát sepertem úri villák előtt,

üldöztem a szélben megszökött fecnit,

és úrnak néztem minden járókelőt.

Számoltam a pénzt, mint Goriot apó,

hiánnyal bélelt ládán kuporogva,

s számoltam még nagyobb hévvel az időt,

mindvégig az idő fegyence voltam:

nagy a távolság gravitációja,

lassan múltak a percek, órák, napok…

 

Perzselő hőség hullámzott mindenütt,

és a tó csábított, ugorjak bele…

Marosnál, Küküllőnél több a fodra,

sok szemet bolondít dúsgazdag keble…

Életveszélyes aranyos hölgyemény,

a szíve jég, a karja, lába lián,

csipkére ragyogott szirénköltemény…

Könnyen messze sodor, mint szél a fecnit,

s búgó felszín alatt örvények tépik,

falja egymást hideg, langyos és meleg,

pára-életén elborul az ég is…

                       

Nem ugrottam, a látvánnyal beérve

magamba merülve jártam föl-alá,

a levegőben több volt a víz, mint az

oxigén, ingujjban kaszált a halál*,

fulladozott levél és ember, nekem

meg se kottyant ‒ a létrán nehezebb

csuromvizesen, csontig kiszikkadva

glettelni, festeni az életem,

           

s tudni közben: mind lepattogzik holnap,

és vakolat, festék lesz padló, szőnyeg,

ha nem veszem nyakamba a világot

megint, hogyha nem szedem magam össze,

ha hit és remény kisétál belőlem,

és az akarat merő csontra fogyva

árnyékomként kísér ki-be az ajtón,

míg gyermekem kezét csak Isten fogja,

 

vagy az akarat megy világgá előbb,

bármily acélos ‒  itt cseppfolyós minden,

valamikor a Michigan-tó helyén

is nagy jéghegyeken sétált az Isten ‒,

mint az idő, megfordul ott a mélyben,

ahol egy perc évszázadokat jelent,

és a kristály ‒ hit és remény ‒ elolvad,

s mint Atlantiszt süllyeszt el jövőt, jelent…

 

Semmiség ez a kohó ahhoz képest,

hogy zsákként cipelem föl-le a létrán

sorsommal s sorsokkal megrakott magam,

s cselédként nyelem le, ha pofont kapok,

s irigylem a megállóban a léhát,

komolyat, bárkit, aki nem én vagyok…

           

Nem akartam én többet az elégnél,

nem kívántam én többet csak a nincs-re,

csak turista volnék itt, magyarnak és

bárkinek puszta többnél nagyobb kincse…

A van-t dicsérem, amit el nem vehet

senki, s ha bőség, hab rajta a jótét,

homokon fut, elnyeli gödör, árok,

ma van, holnap nincs a dagályos jólét…

 

Rengetegen fúlnak bele a többe,

mert a több gyilkol, akárcsak a nincsen ‒

ezt csírázza már a mag is a földben,

mondja ezt a múlt is, jelen is folyton,

halálörvény a több: nincs, van, nem, igen

szakállas krokodilként pörög-forog…

 

Nagy, súlyos háló nyomorgatja lelkem,

s vergődik benne millió más ember

is, kiknek nem jut már levegő otthon,

hiába van akár egy maratonra

is tüdejük, kihullnak sorból, bolyból,

másoknak s nélkülük zajlik a torna…

           

Tiszta ég, madár sincs a láthatáron,

mégis felhőbe nézek, s (azt) képzelem,

hogy a tó helyén a világot látom

cseppfolyós, csábító fodraiban…

Sose tudom meg, kié az a háló,

hogy olyan sokan akadnak föl benne,

s kipusztulnak, akár az indiánok,

s ficánkolnak, mintha az éden lenne,

acél polip-karjai között mások…

           

        Csodával határos, hogy én megúsztam.        

Huronok, mohikánok, irokézek

s a ki tudja hány kitántorodott

halálösvényén hol tartanék most ‒

temetnének serényen, míg csak élek,

őseim kiugrálnának a földből,

ebihal lettem volna más tavában,

 

s jutott-e volna csöppnél több a többől?

 * Utalás az 1995-ös hőhullámra, amely csak Chicago városában 750 ember halálát okozta alig néhány nap alatt.

Ostobánia

 

Tudjuk, hogy nem egy ország.

Legalább három. De lehet több is.

Mint új zászló, lobog a megosztottság.

 

Tudjuk, hogy ellenségünk a vonal.

Amit önkény húz a levegőbe. Nem fér el

rajta egymás mellett két gondolat.

 

Tudjuk, hogy sokan gondolják másképp.

Mint sáska, szaporodnak a körök.

S tudjuk, mind buborék – egyik sem örök.

 

Tudjuk, hogy nem tudunk számolni.

(Meg)osztunk, hol szorozni kellene.

(Észt a szívvel hatványozni lehetne.)

 

Tudunk mindent. Jobban, mint mások.

Tudunk mindent, amit nem tudunk.

S még ebben sem vagyunk egyek –

ostobaságból is megbukunk. 

– Miért éppen Debrecenben telepedett le? Mit kapott attól a várostól?

– A határon átszöktettem egy debreceni telefonszámot is: a fejemben. Németországban élő húgomtól kaptam. Ennek a telefonszámnak a tulajdonosa segített munkához alig három héttel az ideérkezésem után. Sajnos, két év sem telt bele, és a céget szándékosan tönkretették. Feleségem is viszonylag gyorsan jutott álláshoz, természetesen (így megy ez manapság) jóindulatú kapcsolatok révén. A két lány férje és a fiam felesége is debreceni, és Debrecenben laknak.  Szerencsés körülmény. Gyakran találkozhatunk.

Sok jóindulatú emberrel áldott meg Debrecen, munkatársakkal, irodalmi barátokkal (pl. Bertha Zoltán, Dusa Lajos, László Ákos, Vincze László, utóbbi kettő szintén erdélyi), de van itt is rossz ember. Vannak, tán többen, mint feltételezem, olyan magyarok itt, akik románoknak tekintenek bennünket. Nemrég valamelyik reggel cetlit ragasztottak a kocsim szélvédőjére ezzel a felirattal: MENJ HAZA!.

– Ha hinni lehet az általam olvasottaknak, jelenleg pályázatokat ír egy nagy cégnek, és naponta ingázik Debrecen és Nagyvárad között. Mesélne egy kicsit bővebben erről? Nagyváradon is dolgozik?

– A pályázatkészítés nem egyemberes munka. Pontosan fogalmazva: angol és román nyelvű kiírások értelmezésében és az ajánlatok elkészítésében működöm közre egy kiemelt jelentőségű cégnél. Magyarország első ötszáz cége közé tartozik, úgy tudom.

iroolaso.jpg

Író-olvasó találkozó Segesváron

És ugyanazon cég kötelékében dolgoztam Nagyváradon és Szatmárnémetiben is versenytárgyaláson megnyert, uniós finanszírozású erdélyi infrastrukturális projektek kivitelezésében. Több mint tíz éven át naponta megtettem az utat Debrecen és Nagyvárad, majd Debrecen és Szatmárnémeti között. Reggel indultam, és késő este érkeztem haza. Románia belépéséig az Európai Unióba napi három-négy órát kellett várakoznom a határon. Ott is lázadoztam: elkezdtem dudálni, de nem sokan követtek. Magányos, kilátástalan vállalkozás az elviselhető határain belüli lázadás. A mindenkori rendszerek nagyon is tudják, hogy hol a határ. Ritkán tévednek. Ilyenkor robbannak ki a forradalmak.

– Mikor jut ideje a költészetre?

– Általában este vagy hétvégeken. De ezeken az időkön belül is csak az ihletett idő számít.

– Hogyan születik meg egy-egy vers? Ha jön az ihlet, azonnal lejegyzi a gondolatait?

– Ha van ihlet, hamar elkészül a vers. Sok versem készen, befejezetten buggyan a lapra. Alig vagy semmit sem kell csiszolnom rajtuk. Vannak olyan verseim is, amelyeknek többször is neki kellett futnom, mert elszakadt a fonál. Ezek a versírás pokoli pillanatai. Tudod, hogy ott van, de nem találod… Várnod kell, amíg ott belül összenőnek a fonálvégek. Ilyenkor mennyei manna egy baráti komment.

– Van kedvenc költője, esetleg írója?

– Örök kedvenceim, ábécésorrendben: Arany János, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály. Ha utánuk senki nem írt volna semmit, a magyar költészetnek akkor sem kellene szégyenkeznie. Szerencsére írtak, és megleptek bennünket a magyar költészet új csodáival.

Örök kedvenc íróm Lev Tolsztoj. Tőle tudom, hogy mennyi föld nem kell az embernek.

kep_777_076.JPG

Ady Endre kőasztalánál 2007-ben az Ady Endre Emlékmúzeumban, Érdmintszenten

– Ha például egy táviratban össze kellene foglalni, megfogalmazná, hogy milyen stílus jellemzi a költészetét?

– Saját asszociációs „adatbázist” használok. Ha a verseimet vagy azok jobbik részét fölismerik mint olyanokat, amelyeket csak és csakis én írhattam, akkor van saját stílusom. Ezen túl teljesen mindegy, milyen jelzőt biggyesztenek eléjük. Kányádi Sándorral és azokkal tartok, akik szerint kétfajta vers van: jó és rossz. A versek legyenek jók, és ha tetszenek is az olvasónak, az hab a tortán.

– Eddig hány kötete jelent meg? Mikorra várható a legújabb?

– Hat kötetem jelent meg: Égő fák, Szürkéntúli fények, Mint szép mesék kalóza, Hajnaltól hajnalig, Labirintus, Kő és Tükör között. Nem tudom, mikor szánom el magam a hetedik kötetre. Szeretném, ha az legalább valamicskével jobb lenne, mint az előző. Nem szerencsés dolog hátrafelé menni.

– Mi az ars poeticája?

– A költészet végső forrása mindaz, ami megmagyarázhatatlan, érthetetlen az életben. Maga az élet unalmas próza. Általában kevés benne a mások érdeklődését is igazán rabul ejtő epizód. Kezdd el mesélni bárkinek egy napodat, és egy-két óra alatt ásítani fog. Az élet regény, aminek a kezdetére nem emlékszünk, és tudjuk a végét. Tartalma másolás. Másoljuk egymás életét. És saját magunkat is egyik napról a másikra. Rutinlények vagyunk. Velünk született képességek, tanult minták, nem túl széles skálájú lehetőségek és kényszerek írják a regény fejezeteit az emlékezet falára. Azt szeretnénk hinni, hogy saját életünket éljük. Valamennyire igen. De lényegében: nem. Azt hiszem, kevés ember ismételné meg „szóról szóra” saját életét. Érthető, hiszen visszatekintve hány másfajta, jobb, szerencsésebb, boldogabb életet tudnánk elképzelni! A költészet tárgya a megmagyarázhatatlan, az érthetetlen, aminek tartalma végtelen, mert nincs kezdete és vége, és mélysége is kifürkészhetetlen. Kifejezésére pedig csak évszázadok óta kopó szavak véges halmaza áll rendelkezésre. Valahogy életet kell lehelni beléjük. Ez minden költő dolga. Nem könnyű feladat. József Attila így ír erről a Megfáradt ember című költeményében: „Tizenöt éve írok költeményt, / és most, amikor költő lennék végre, / csak állok itt a vasgyár szegletén, / s nincsen szavam a holdvilágos égre.”

ko_es_tukor_kozott.jpg

A hatodik kötete

Az élet a sivatag, az erdő, a mocsár, a kert, a költészet a víz, ami táplálja a gyökereket, és visszatér az égre, hogy legyen belőle új eső, új kút, kiapadhatatlan patak, folyó, levelek és füvek közt surrogó ér, nevető könnycsepp az ablaküvegen. Költészet nélkül nincs élő kultúra. Mint ahogy víz nélkül nincs természet. Nem tudunk költészet nélküli kultúrákról. El nem tudom képzelni, mivé válna a világ, ha eltűnne belőle a költészet. Talán egy gépekkel, autópályákkal, felhőkarcolókkal telerakott Atacama-sivataggá. Úgy vélem, pár száraz év után égből hulló esőáldásként fogadna egy Petőfi-verset, és másnapra virágba borulna minden, a fogak közt csikorduló homok is.

A lét, az idő, a tér kifürkészhetetlen titok. Minél többet tudok a világról, magamról, annál mélyebbre hatol bennem. Áttöri a tudat és tudatalatti közötti vékony réteget, s föltör belőlem valami, amit én a mélység tündéreinek nevezek. Versbe hullva valószínűtlen csipkézetei, kontúrjai a láthatárnak. Kassákot parafrazálva: vibráló érintései a láthatár szélének. Már csaknem két hónapja nem írtam egyetlen verset sem, és úgy érzem magam, mint egy kialudt vulkán.

A költészetben halott szavak kelnek életre. Aligha megmagyarázható teremtési folyamat.

Mint halott szó a metaforában...

(A Teremtés hét napja egy őszi este pillarésnyi szemszögéből)

Nem tudhatjuk, mert még alaktalan, testetlen gyerekek voltunk valahol a csillagközi vagy csillag fölötti téridő játszóterein, vagy valahol másutt, ahová a több ezer éves képzelet fénysebességnél gyorsabb szárnyai sem röpíthetnek el, valahol nagyon messze, és nagyon közel…

Azt mondja itt, előbb volt a víz és a naptalan árnyék, az első reggel és az első este és a második reggel és a második este és a harmadik reggel és a harmadik este, mind felkelés és lefekvés nélkül, mind hajnal nélkül, mind csók, szerelem, születés és halál nélkül…

img_20160424_105433-ezt.jpg

Dávid fiának gyermekei

De volt föld és volt ég, és volt mag a földben, volt naptalan világosság és holdtalan éj. Azután lett a Nap és ember közötti idő és az álla​​tok a szárazföldi és vízi játszótereken… És megszületett a halál és meghalt az élet, és meghalt a csók, és meghalt a szerelem még mielőtt megszülettek volna, árnyékuk látszik csak az átaludt hajnalok halvány függönyén, mintha nem is mi csókolnánk, mintha nem is mi ölelnénk, csak nagyon szeretnénk olyanok lenni, amilyenek csak hunyt pilláink sugárzó árnyékában lehetünk…

A Nap eltűnőben, a hajnalok függönye szakad, mint füst a szélben, semmivé foszlik, az esték eltakarják a csillagokat, pusztulóban az állat és ember, szürkül a hunyt szemhéjak alatti színes árnyékvilág, vigasznak marad a Nap teremtése előtti árnyék, az a megmagyarázhatatlan fény, ami, mint az akkori füveket, megtart a föld alatt is, és föltámaszt üdvözölni az életet, mint a hajnal szirmait kinyitó rózsa a világ legmagányosabb ablakában…

Kint este van. Behúzódik az ősz a szobámba. Érzem a hátamon erős, elmúlásszagú leheletét. Romos, megmentett és ezerszer újra használt poros betűk törmelékén át olvasom a világ legrégibb történetét, betű és szelleme elválik egymástól, mintha ez volna az első reggelem ebben az árnyékvilágban…

Hihető-e? Lényeges-e, hogy higgyem? Pofon vág a vasöklű valóság, ez az ezerszer bezúzott és újra felhasznált célokból összerakott tákolmány, ami oly hihetetlenül gyenge és törékeny, hogy holnapom sem támaszkodhatna rá, összedőlne… És oly iszonyatos, hogy rémálmok denevérbarlangjává vált,

fejjel lefelé megfeszítve lóg benne szinte minden, ami emberi… Erősnek látszik, valóságosabbnak, mint a császárok széke.. Nem lehet az, hiszen egyetlen pofonjába is bele kellett volna halnom…

Mégis fáj…

Mibe kapaszkodjak? Az árnyéknak vélt valóságba vagy a valóságnak vélt árnyékba?

Csak a teremtő szóba kapaszkodhatok. A szóba, amit nem kell összetörni, bezúzni, csak ki kell mondani lélekből, mintha Isten lelke volna, mert hiszen minden, ami szép és igaz és romolhatatlan a csillagközi vagy csillagfeletti téridő csillaghomokos játszóterein edződött, Isten óvodáiban tanult képzelet szavára lett, a képzeletében, aki volt, még mielőtt e testben lejött a földre, meghalni, hinni mindhalálig és föltámadni mindörökre, új testben, új ruhában, mint halott szó a metaforában…

– Hol van Önnek az otthon?

– Ott Erdélyben a gyökerem, itt hullatom levelem. Hiányzik Erdély, hiányoznak a dombok, hegyek.

Erdély

onnan jöttem

ott maradtam

szülőhazám

föl nem adtam

 

akkor is ha

sose mondom

nehéz hegyek

súlyát hordom

 

elbódorgok

visszhangoznak

ha kiáltok

visszahoznak

 

föl nem adtam

kincses földem

ott maradtam

onnan jöttem

 

Két hazám

 

Ott gyökér. Itt levél.

Ami ott, velem.

Gyönyörű iga.

Kerítésen átlendülő inga.

Sorsom óralapján

két mutató.

Ott élek, itt lakom.

Perceim itt peregnek,

viharral, esővel, fénnyel,

széllel itt telnek.

Villámok itt mintázzák

végvár-idegzetem.

Telek fagypontján

itt kapaszkodom

az ott mélyülő gyökérbe.

– Végül arra szeretném kérni, hogy javasoljon egy írót vagy egy költőt, akit márciusban felkereshetünk az Irodalmi találkozó című rovatban…

– Albert-Lőrincz Márton gondolkodót, költőt javasolnám. Egyéni arcélű, a lét és az élet alapvető kérdéseire érzékenyen és érzékletesen vibráló, komoly formátumú költő.