Idén sajnos csak gondolatban jutottam el a csíksomlyói búcsúra… Szinte irigykedve néztem barátaim, ismerőseim fotóit a Facebookon, akik gyalogosan, szekérrel, vonattal, autóval hidaltak át több tíz, száz vagy ezer kilométert… Ilyenkor egyáltalán létezik távolság? Erre nagyon nehéz válaszolni…

Egy héttel korábban jártam otthon, és már akkor tudtam, hogy egy darabig nem visz arrafelé az utam. Szerencsére sikerült ellátogatni a kegytemplomba, ahol néhány percig mintha megszűnt volna körülöttem a világ. A kinti zajok nagyon távolinak tűntek, és hagytam, hogy magával ragadjon a ritkán tapasztalt belső nyugalom, békesség…  

Írás közben sorra jönnek elő az emlékek… Eszembe jut a jó pár évvel ezelőtti pünkösd, amikor nagymamámmal a templomban virrasztottunk éjszaka, több száz zarándokkal együtt, de azt sem felejtem, hogy tizenkettedikben szinte hetente gyalogoltam a tanítás befejezése után Csíksomlyóra. Valami vagy valaki hívogatott, én pedig tudtam, hogy ott a helyem…

Nemegyszer megtörtént, hogy a templompadban ülve, imádkozás közben szinte a semmiből előtört a sírás, és kénytelen voltam utat engedni a könnyeknek. Senkinek sem kellett magyarázkodni, végre önmagam lehettem… Akihez gondolatban szóltam, úgyis tudta, ki vagyok valójában…

Igen, talán ez a legnehezebb, szembenézni önmagunkkal, felvállalni gyengeségeinket, hibáinkat, bocsánatot kérni, megköszönni, hálát adni… Ott nyugodtan levehetjük az álarcot, nem kell attól félni, hogy megsebeznek vagy visszaélnek a bizalmunkkal…

Az összes találkozás megerősített, a könnyek is felszáradtak, és én mindig fellélegezve léptem ki az ajtón. 2010. május 15-én újra visszatértem, de már nem egyedül… Csíksomlyón volt ugyanis az egyházi esküvőnk, amelynek meghittsége a vendégekre is átragadt.

Van valami varázslatos azon a helyen – a templomban, a két Somlyó-hegy közötti nyeregben –, ami évről évre több százezer embert vonz… A zarándok átélheti az összetartozás élményét, miközben ledőlnek a különböző korosztályok, tisztségek közötti korlátok…

Valahogy már nincsenek bennem önmarcangoló érzések, amiért idén (is) lemaradtunk erről a lélekmelengető ünnepről, mivel hiszek benne, hogy jövőben pont akkor leszünk otthon, amikor kell… sem korábban, sem később…

FRM

Fotók: Melega Krisztián, Mészáros András, Mezey Sarolta, Török Ferencz